Nem vagyok teljesen “szõke”!

– Bacsó Péter filmjében a De kik azok a Lumnitzer nővérek?-ben fekete hajjal látunk, pedig szőkeséged hozzád tartozik. Nem volt idegen számodra?

– Egyáltalán nem. Csak az jelentett problémát, hogy nem lehetett befesteni a hajamat, mert akkor még bőven forgattuk az Életképeket. Másrészt soha többé nem lennék szőke, mert saját hajszínem egy zöldes szürke árnyalattal megszűnt volna.

– Pedig szőkének lenni jó!?

– Nálunk igencsak elterjedtek a szőke nős tréfálkozások, ezért szívesen mondom, hogy bár szőke vagyok, de nem vagyok „teljesen” szőke. Mármint abban az értelemben, de nyilván, minden szőke ezzel védekezik. A szerep néha meghatározza, hogyan nézel ki. Bacsó Péter kérte, hogy legyek fekete, és én boldog voltam. Máskor is játszottam már fekete parókában, Ráadásul a filmben annyi félét lehetett játszani, nagyon élveztem.

– Például amikor matróz voltál?

– Azt nagyon szerettem. Egy zseniális maszkmester, Mária Magdolna (Maco) dolgozott az arcomon és 2-2,5 óra alatt változtatott el teljesen. Színházban is játszottam olyan karaktert, ami teljesen idegen eredeti külsőmtől, de az nem volt ilyen földtől elrugaszkodott, ennyire aprólékos, mint filmben, ahol a közeli képek miatt a maszknak sokkal kidolgozottabbnak kell lennie. Nőből férfit csinálni nagyon nehéz – férfiból nőt könnyebb -, egy öreg férfit, ahol a tekintetet is meg kell változtatni, még nagyobb kihívás. Fantasztikus volt: ültem a sminkbuszban és néztem, hogyan változtatják el a vonásaimat.

Névjegy

Név: Hegyi Barbara Születési idő: 1966. január 16. Csillagjegye: Bak Foglalkozása: Színésznő Pályája: 1989-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1996-ig a József Attila Színház, azóta pedig a Vígszínház társulatának tagja. Férje: Sztevanovity Zorán Kislánya: Balikó Rozi

– Zorán mit szólt, amikor meglátott?

– Neki is tetszett, bár számára a filmben nem volt olyan meglepő, mint a többi nézőnek, mert amikor elkészült a maszk, lefényképeztem magam és elküldtem neki mms-ben. Hívott is, hogy valakinek megmutatta, hogy „és ez itt a feleségem!”

– Január közepén ünnepelted 40. születésnapodat. Milyen volt az elmúlt tíz év?

– Változatos. Nagyon érdekes életszakasz ez a 30-tól 40-ig, főleg egy nő életében. Ebben az időszakban már látod, hogy ki vagy, mi van körülötted. Van egy munkahelyed, tudod, hogyan viszonyulsz hozzá. Élsz valamiféle kapcsolatban, tervezed valamiféle élet kialakítását: legyen gyereked, gyerekeid. Aktív és hosszú távra készülő időszak. Már felmérted, hogy mi hogyan van, túlestél az iskolád görcseiden, most már más típusú görcseid vannak, és ha jól ismered magad, tudod ezeket kezelni. Talán nagyobb a békesség saját magaddal, jobban ismered a körülötted lévő embereket, jobban tudsz kommunikálni, bölcsebb vagy, talán megértőbb is. Ez nagyon jó tíz év, reméljük, a többi is jó lesz, és nagyon változatos.

– Mostani szemeddel, melyek voltak a nagyon szép dolgok ebben a tíz évben?

– Mindenképpen, hogy lett egy gyermekem. Átkerültem egy másik színházba és a színházváltás jól sikerült, és ebben a gyönyörű színházban (szerk. a Vígszínházban) dolgozhatom. Ami veszni látszott, mégsem veszett el, sőt, pláne, sőt, pláne… Sőt! Kiderült, van élet a válás után, adott esetben jobb élet, jobb házasság. Hajlandóak vagyunk kétségbeesni és végletesen gondolkodni, és nyilván nagyon sok múlik a szerencsén is, de nem akarom azt gondolni, hogy rajtunk embereken nem múlik semmi sem, és csak a fátum, vagy a Jóisten lenne, aki igazgatná a dolgokat. Mindannyian megdolgozunk a boldogságért. Kell bizonyos élettapasztalat, amikor ezt már tudod.





– Milyen az iskolapadban szülői értekezleteken?

– Nagyon mulatságos és néha nem is annyira mulatságos. Az első nagyon fontos időszak a gyerek életében. Most tanul meg tanulni, illetve fegyelmezni saját magát. Az oviban kevesen voltak, lehetet randalírozni és mindenki elnézőbb velük, mert kicsik. A suli más. Még most is kicsik egy nyolcadikoshoz képest, de most már másfajta figyelemmel kell lenniük. Tűrőképességgel kell jelen lenni az iskolapadban, és ehhez ő mennyire tud, vagy hajlandó alkalmazkodni, illetve ebben hogyan tudom segíteni. Ezenkívül a tárgyi dolgok: írás, matek, amiben nem csak tudok, hanem kell is, hogy segítsek neki. Azt hiszem, ha most éri ezzel kapcsolatban öröm, akkor az iskolát nem szörnyűséges, kudarcos, kényszeres dolognak fogja megélni, hanem megszereti a tudás és a tanulás örömét. Gondolkodásának részévé válik, hogy akarja a jól végzett munka örömét, és ehhez most kell hozzásegíteni őt. Próbálok erre sok időt áldozni és vele lenni.





– Szigorú anya vagy?

– Fogalmam sincs. Azt gondolom, hogy megengedő vagyok nagyon sok kérdésben, de ezt ellensúlyozandó nagyon sokban viszont nem. Szoktam is neki mondani, hogy a „gonosz édesanyád” én vagyok és ezt most nem, de elfogadja. A folyamatos dialógus nagyon nehéz, de kell és már bébi kortól, hiszen már akkor is érti és fontos, hogy hozzászokjon a szavakhoz, a szavak tartalmához.

– Gyermekkorodban anyukád távol tartott a filmezéstől és a nyilvánosságtól te is így véded lányodat.

– Ugyanúgy gondolom, mint az anyám, fel sem merül, nem gyereknek való.

– Süt rólad a jóérzés. Boldog vagy?

– Igen, köszönöm. Itt a tavasz, boldogan élünk, mindenki azt csinálja, amit szeret. Nyilván ez egy olyan nyugalom, amiben az ember könnyedébben veszi az összes többi kihívást is. Tesszük a dolgunk.