A motor is öltöztet

– Az a hír járja rólad, hogy nagyon hirtelen tudsz meghízni és lefogyni. Mitől függ, hogy épp hány kiló vagy?

– Attól, hogy éppen milyen a hangulatom. Az a fajta ember vagyok, aki mindig a mának él, nem szoktam komolyan tervezgetni a jövőt, csak amennyire szükséges a mai világban. Sőt, kicsit hedonista is vagyok – szeretek jókat enni, finom, jó minőségű borokat inni, és főleg nyaralás idején nem fogom vissza magam. A családdal két hetet Toscanában töltöttünk, ahol hihetetlenül jó volt a pizza. Közben szeretem azt is, amikor  fogyókúrázom – akkor fittségben és szellemileg erősödöm meg, töltődöm fel.

– Mindig küzdöttél a súlyoddal?

– Á, dehogy! Egészen négy évvel ezelőttig akármennyit ehettem, nem látszott rajtam. Édesapám cukrászmester, így süteményen nőttem fel: azt ettem tízóraira, uzsonnára, mindig, igaz, közben rengeteget sportoltam. Azt hiszem, hogy egyszer csak eljött az a pillanat, amikor telítődött a szervezetem. A Valami Amerika forgatása előtt szépen lefogytam, jól néztem ki, de Herendi Gábor rendező azt mondta, hogy a marketinges yuppie ne a testével hódítson – nem akarta, hogy ennyire jól nézzek ki. Felszedtem egy tízest, majd húsz lett belőle. Ekkor jött az Állatfarm a Katonában, ahol a vezérdisznó szerepét játszottam. Felvetettem, hogy fogynom kellene, de Bozsik Yvette nem ragaszkodott hozzá, sőt, a szerephez kifejezetten jól állt a túlsúly, és végül embertelen méretűre híztam. Két éve beálltam 90-91 kg közé, de nálam az is könnyen lehet, hogy 87 kg vagyok, és akkor a kolléga már megkérdezi, hogy fogytam-e. Járok szaunázni, és ott van egy digitális mérleg, az etalon. Két-három naponta mérem magam, mert közben rettentő hiú is vagyok.

– Mikor kapott el a motorozás gépszíja?

– Gyerekkoromban. Nyírbátorban nagy grundélet volt. Az utcában, ahol laktam, nagyjából tizenöt velem egykorú gyerek volt. Minden háznál volt egy motor, és az nem lehetett, hogy nekem nincs.

– Most kettő is van.

– Nagyon nagy kedvencem a Vespa, erős a kötődésem Olaszországhoz. Fiatalon, amikor Magyarországon még nem voltam jelen a színházban, ott dolgoztam  happeningeken. Őrület, hogy milyen kultusza van a robogózásnak – öltönyös-nyakkendős fazonok száguldoznak. Most, hogy kicsit több a bevételem, mint anno, megengedhettem magamnak egy vadonatúj, de régi gyártású Vespát. Nem vagyok egy öltönyös alak, de a motor is öltöztet.





– Ezzel jársz mindenhova?

– A robogó tökéletes a budapesti közlekedésre, mert a város teljesen ellehetetlenítette az autós közlekedést. Egyre több az autó, egyre kevesebb a hely. Már a gyalogosok is egyre kevésbé tudnak a járdán közlekedni, hiszen mindenki pofátlanul oda áll, ahol éppen helyet talál. Engem leginkább az bosszant fel, amikor egy babakocsit toló hölgy a járdán nem fér el, és ki kell tolnia az útra a kocsit. Ez botrány!
A Wekerle-telepen élünk a családdal, ahol mindenkinek van egy garázsa, nem állnak kint az autók az utcán, csak elvétve egy-egy, ha egy rokon vagy barát jön látogatóba. Szépek, szélesek az utak, a gyereket le lehet engedni az utcára, élhető az élet. Nem tudom, hogy a többi színész, a többi ember hogyan csinálja a parkolóhely-keresést és a dugóban állást, de én drágábbnak érzem az időmet, hogy ezekkel töltsem akár a napom tizedét. A dugóban az emberek agresszívebbek, idegesebbek, feszültebbek, én meg szépen odaérek mindenhova.

– Idén merre jártál a másik motoroddal?

– A másik egy nagy Yamaha, amivel idén Albániában túráztam. Igazi Balkán, utak nélkül vagy rossz minőségű, kátyús, hepehupás úttal, de nem tudtak megfogni. A táj gyönyörű, a városok mindig porosak, az emberek, akikkel találkoztam, segítőkészek és barátságosak. Nincs boldogtalanság. Laktunk itt is, ott is, de volt egy olyan pont, amikor azt mondtuk, hogy rendes ágyra és zuhanyra vágyunk.

– A vad helyek nem állnak távol tőled, nemrég Afrikában voltál segíteni.

– Két éve csináltunk egy utazós műsort, ahol jóban lettem egy Német Viktor nevű fiúval, vele bejártuk Thaiföldet, Izlandot és Egyiptom azon sivatagos részét, ahol nincs turizmus. Ő kapcsolatban volt a Hello Afrika klubbal, és mivel kalandszerető ember vagyok, nem volt nehéz meggyőzni, hogy menjek el Ghánába segíteni egy művésztelep építésében. Nagy volt a forróság, ezért csak délelőtt és estefelé építettünk, vakoltunk, csempéztünk, festettünk, egyéb időkben pedig próbáltunk, játszottunk, zenéltünk a többiekkel. Egy családnál laktam, és vissza fogok menni a jövő év elején. Nem tudok egy helyben megülni. Mindig nagyon fontos volt az utazás és ezáltal más emberek megismerése. Amikor ma motorral idejöttem, azon gondolkodtam, hogy ha felszabadul valamikor egy hetem, akkor biztosan elmegyek még valahova.






– Vágyott úti cél, ahol még nem voltál?

– New Yorkban még sohasem voltam, oda elmennék. Szeretem forgatni az ismeretterjesztő kiadványokat, mint például a National Geographic magazint, és valahol olvastam, hogy Afrikában van egy hely, ahol kiközösített albínó emberek élnek. Ennek is szeretnék még utánajárni…

– Szinte nincs magyar film nélküled, mégis a színház fontosabb a számodra?

– Szeretek komédiázni, nemcsak a színházban, hanem az életben is, szeretem állandó készenlétben tartani a másikat. De szeretem a drámai szerepeket is: a klasszikus Macbethet, vagy az olyat, ami az alkatom ellen dolgozik, például az Örkény Színházban a Piszkavas. Aztán ott a Kamra, ahol kiégett menedzsert alakítok, vagy a Vadászgörény, amit szintén nagyon szeretek, és mai magyar szerző „agymenése”. Minden megy: a reál, az abszurd, a komika. Életem egyik legfontosabb része a színház.