Újra megtanultam õszintén beszélni

Tényleg egy perc szabadideje sincs, még az interjút is útban a fotóstúdió felé, az autóban ülve készítjük.

– Most éppen itthon dolgozol?

– Igen, Török Ferivel forgattam az Overnight című filmben, amely 24 óra történetét mutatja be. A főszereplő, Bodó Viktor volt feleségét játszom. Nem tudom, miért pont ez jutott rólam eszébe a rendezőnek…

– Lehet, hogy te igazán hitelesen tudod eljátszani ezt a szerepet.
 
– Csak vicceltem, hiszen az ember sokszor játszik olyasmit is, amit még nem élt át. Például sokszor meghaltam már színpadon, az életben ez még sohasem fordult velem elő.

– Hogy állsz a nyelvtudással? Megtanultál már tökéletesen németül?

– Sajnos még nem. Persze már könnyebb, mint eleinte, mikor a tejfölt sem tudtam a tejszíntől megkülönböztetni, és a háztartási boltban is órákat töltöttem a takarítószerek azonosításával. Már majdnem mindent el tudok magyarázni, persze rengeteg nyelv­tani hibával, szóval van mit tanulnom. A hivatalos ügyek intézése például még mindig nehézséget okoz.

– Nincs kint segítséged?

– Vannak barátaim, akik sokat segítenek, de felnőtt ember vagyok, nem zaklathatom minden kis aprósággal őket. Eleinte attól is nagyon rettegtem, ha valakit fel kellett hívnom. Szerencsére most már legalább telefonálni merek.

– Ez a sok nehézség sem tántorított el a németországi élettől? Persze, most már ott van a szerelem…

– Nagyon ügyesen visszakanyarodtál a magánéletemhez! Igen, nagyon boldog vagyok. Persze az, hogy egy idegen országban élek, jelent némi nehézséget. Ezért is jövök sokszor haza, minden hónapban legalább egy hetet itthon töltök. Igaz, ez attól is függ, hol van éppen dolgom, de két hónapnál tovább még sosem bírtam Budapest nélkül. Nem mondanám, hogy honvágyam van, egyszerűen csak ideges, nyugtalan kezdek lenni. Akkor pedig jönnöm kell. Aztán amikor itt vagyok, annyira pörgős életet élek, rohanok, és egész nap csöng a telefonom, hogy egy idő után elvágyódom innen, vissza a nyugalomba.

– Csak azt ne mondd, hogy ezt jó előre tudtad, és ezért költöztél Berlinbe!

– Végül is azért mentem, hogy németül tanuljak. Na jó, többször dolgoztam Rolf Schübellel, aki a Szomorú vasárnap című filmet rendezte, és ő mondta, ha megtanulom a nyelvet, több lehetőségem lesz. Mivel szerettem volna kicsit többet forgatni, ráadásul éppen akkor adódott egy kisebb űr az életemben (Dorka akkoriban szakított férjével, Geszti Péterrel – a szerk.), hát kimentem Berlinbe.

– Itt nem kaptál elég filmszerepet?

– Magyarországon nem sok film készül, tévéjáték pedig szinte egyáltalán nem. Az elmúlt években magyar rendezővel alig forgattam egy-egy napot. Szerettem volna megpróbálni, hátha így több lehetőségem adódik a filmezésre.





– Nem nehezítette meg a döntésedet, hogy sokkal kevésbé becsülnek meg kint, hiszen alig ismernek. Vagy tévedek?

– Valóban, amikor hazajövök, érzem az emberek szeretetét, és minden olyan könnyen megy. Talán ezért is törekedtem az egyensúlyra. Ott nem vagyok senki, nem vagyok híres, nem vagyok érdekes, nem kell folyton viselkednem, és nem kell azon gondolkodnom, vajon éppen figyel-e valaki. Lemehetek akár pizsamában is a közértbe, senkit sem érdekel. Jót tesz nekem, hogy úgy tudok létezni, mint minden normális ember.

– Meglep, hogy ezt mondod. Soha nem tűntél olyannak, mint akire hatna a rossz értelemben vett sztárkultusz.

– Pedig hatott rám is. Megfigyeltem például, hogy az emberek itthon tapintatosan végighallgatják, akármilyen hülyeséget beszélek is. Berlinben ez nem így van, ha rossz viccet mondok, senki sem nevet. Ráadásul Németországban újra megtanultam őszintébben beszélni. Nem gondolkodom azon, hogy most vajon a másik mit fog szólni ahhoz, amit mondok. Egyszerűen kimondom, amit gondolok vagy érzek. 

– Maximalista vagy?

– Nem mindenben. De a színészetet mindennél jobban szeretem. Hogy megértsd: amikor gyerek voltam, anyukám aggódott értem, mert az égvilágon semmi nem érdekelt igazán, semmi nem mozgatott meg. Úgy elvoltam magamnak. Aztán egyszer bementem hozzá a rádióba eljátszani egy kis gyerekszerepet egy mesejátékban. Döbbenten látta, hogy mennyire tudok koncentrálni a szöveg elmondására. És pont ez az, amit csak a színészet képes kihozni belőlem. Hogy minden sejtemmel, zsigeremmel a feladatra koncentráljak. Minden más, az élet apró-cseprő dolgai szétfolynak körülöttem.

– A barátok véleménye fontos neked?

– Leginkább az édesanyám véleménye a fontos, ő az én belső titkos tanácsosom. De a barátaim is komolyan jelen vannak az életemben. Az igazi barátságok akkor is megmaradnak, ha az ember nem ugyanabban a városban él.

– Azért nehezebb a kapcsolattartás…

– Olyan, mintha azt sugallnád te is felém, hogy nem normális lépés kiköltözni. Pedig nagyon jó az, hogy el tudok menni, hogy egy kicsit mindig idegen maradhatok. Ez folytonos harc, küzdelem, ami életben tart. Szeretek utazni, átlépni egy másik világba, és onnan nézni az itteni problémáimra, amelyek hirtelen már nem is olyan fontosak.

– Sokat változtál az elmúlt időszakban?

– Úgy tűnik, igen. Egy internetes fórumon írta valaki, hogy látja, az utóbbi időben magamra találtam. Ez nagyon tetszett. Most én is azt érzem, hogy jóban vagyok magammal. Mert boldog vagyok. Ma.

– Ez csak átmeneti állapot?

– Nem tudhatom előre, hogy mi változik meg hirtelen bennem, körülöttem. Itt és most jól érzem magam, de azt, hogy mi lesz holnap, nem tudhatom.

A teljes interjút a Maxima 37. számában olvashatjátok el!