Bartók Krisztián: Egy férfi is csilloghat, hogyha akar

Névjegy

Név: Bartók Krisztián Születési idő: 1977. június 21. Foglalkozás: énekes, fodrász Hobbi: amatőr stylistkodás Énektanárai: Hoffman Ödön és Csuka Mónika Bartók Krisztián honlapja »

– Azt mondtad, egy előadásról jössz. Gyakran jársz színházba?
 
– Ha nagyon el vagyok merülve valamiben, mint például most a lemezkészítésben, akkor nem számít semmi, nincs kulturális entyempentyem, csak próbálom beérni magamat és megvalósítani a dolgaimat. 

– És hol tartasz?

– Úgy néz ki a dolog, hogy az új lemezem végére értem, és a másik lemezemről is megjelent egy utókiadás, így most két lemezem van, és lehet, hogy egy klip is készül majd.

– A kiadótól kerestek meg?

– Ők találtak meg anno még a Megasztár után, és több évre, több lemezre állapodtunk meg előre. 

– A Megasztárban nagyon közel voltál a döntőhöz. Nem volt rossz érzés, hogy épp hogy lecsúszol valamiről?

– Nem, mert olyan ember vagyok, aki meglehetősen sok prekoncepcióval bír dolgokról. A Megasztárt sem olyannak képzeltem el, amilyen volt, voltak bizonyos momentumok, amelyek nem tetszettek. 

– Mire gondolsz?

– Önmagában nagyon jó a műsor, mert fel lehet fedezni olyan tehetségeket, akiknek nincs más lehetőségük, hogy a rivaldafénybe jussanak. De mégis a Megasztár 3-ban fogalmazta meg valaki, hogy ez egy tévéműsor, így bizonyos elvárásoknak meg kell felelni.

– Milyen elvárásoknak?
 
– Ez durván hangzik, lehet, hogy egy kicsit túlzás is, de az a lényeg, hogy ez a műsor el legyen adva. Durva lenne azt mondani, hogy egy eszköz vagy benne, de vannak dolgok, amelyek háttérbe szorulnak. Kicsit színesebbnek, könnyedebbnek képzeltem, azt hittem, egy önfeledt buli lesz. Nem gondoltam, hogy ennyit kell görcsölni dolgokon, azt hittem, ez a valami majd jön magától, és az embertől azt várják, ami benne van. De például egy csomó mindent irányítanak. Én meg meglehetősen önfejű vagyok, ez talán az egyke létemnek is köszönhető, tehát sajátságosan látom a dolgokat.

– Miben nem tudtál alkalmazkodni a műsorhoz?

– Jól szemlélteti a dolgokat, hogy annak idején voltam egy másik tehetségkutató versenyen, amit Kozsó bácsi indított, és ő egyszer a képembe vágta, hogy mind szép és jó, amit csinálok, csak nem vagyok csapatjátékos. Ez azért van, mert mindig hozzá voltam szokva, hogy magamat képviseljem, és ne hagyatkozzak másokra.

– Deviáns vagy? 

– Azt nem mondanám, csak egy kicsit kilógok a sorból, megvannak a magam elképzelései, és azokat véghezviszem akkor is, ha iszonyatosan rögös az út. Nem szeretem, ha kívülről beleszólnak a dolgaimba.





– De nem könnyebb csapatban dolgozni?

– De, megvannak annak is az előnyei, de ha valaki egyedül ér el valamit, akkor onnantól kezdve nem kell senkinek hálásnak lennie érte. Tehát azt tényleg csak magamnak köszönhetem, és nem érnek meglepetések. Nem feltétlenül rossz az, ha egyedül kaparjuk ki azt a bizonyos gesztenyét. 

– Neked egyébként van polgári foglalkozásod?

– Igen, fodrász vagyok. Annak idején, amikor kiestem a Megasztárból, és készítettem az első lemezemet, akkor otthon létrehoztam egy kis hobbifodrászatot. Azóta picit komolyabb szerep jut ennek az életemben. Én meglehetősen szkeptikusan kezelem az énekesi pályát, mert – mint minden művészeti ág – ez is egy bizonytalan megélhetési forma. Drága édesanyámtól azt tanultam, hogy egészségesebb mindig több lábon állni, mert ha az egyik meginog, akkor még mindig át lehet lépni a másikra. Az éneklést nem veszem olyan komolyan. 

– Ez azért két elég különböző szakma, nem?

– Nem, mindkettő kreatív, csak a fodrászat másképp, mint az ének. Az ének egy önkifejezés, míg a másik olyan, mint amikor két szubjektív vélemény találkozik – mármint a vendégé meg az enyém. Meglehetősen önző fodrász vagyok, általában ráerőszakolom az akaratomat másokra. De ez soha nem volt gond, sőt, eddig mindig bejött.





– Azt mondtad, édesanyád haját is te vágod.

– Ez mindig egy közelharc, tudod, a suszternek otthon büdös a munka. Amikor otthon ülök a tévé előtt, akkor legkevésbé sem vágyom arra, hogy fodrászkodjak. Külön kérvényt kell benyújtani, rimánkodni kell, hogy megcsináljam. 

– Jó a kapcsolatotok? 

– Igen, és ez annak is köszönhető, hogy amikor a személyiségem kezdett beérni, épp akkor váltak el a szüleim. Nem volt kérdéses, hogy kinél maradok, édesanyámat választottam. Később többszörösen is bebizonyosodott, hogy ő az egyetlen ember, akire számíthatok. 

– Nem vágysz arra, hogy különköltözz?
 
– Nem, mert elég lusta ember vagyok. Nem akarok pletykálni, de annak idején Ganxsta Zoli mondta, hogy ő még 35 évesen is az anyukájával lakott, mert kényelmesebb így. Jól kijövünk egymással, ráadásul szerencsére egy nagy házban vagyunk, nem zavarjuk egymás köreit. Ha bármelyikünk arra vágyik, hogy egyedül legyen, meg lehet oldani. Túl jól érzem magam otthon. Nem költöznék albérletbe, mert hozzászoktam ezekhez a körülményekhez, lehet, hogy hülyén hangzik, de megvannak az igényeim. 

– Nem zavarja a magánéletedet?

– Egyáltalán nem. A mi kapcsolatunk nem az a tipikus anya-fia kapcsolat. Mondhatnám, hogy ő a legjobb barátom is. Aki egyszer belecsöppen az életünkbe, azt látja, hogy úgy élünk, mint egy szicíliai család. Mindkettőnk vérmérséklete olyan, hogy megmondjuk egymásnak a magunkét.






– Van kedvesed?

– Most nincs. Jó nyolc hónapja jöttem rá, hogy az ismertségnek milyen hátulütői vannak. Bárki azt hihetné, hogy csak a siker, csillogás, címlap jár, pedig közben ez nagyon elszigetel, mert az embereknek előítéletei lesznek veled kapcsolatban, anélkül hogy ismernének.

– Milyen előítéletekre gondolsz?

– Első megítélés alapján ítélnek meg, nem is szeretek belemenni ebbe a témába, mert felmegy tőle a pumpám. Nem kell valaki mögé túl sok dolgot odamagyarázni, a legtöbb ember ugyanolyan átlagos, mint az összes többi. Csak az egyik kiteszi az életét a kirakatba, a másik meg nem.

– Te élvezed, hogy a kirakatban élsz?

– Az éneklést igen, de az előítéleteket nem. Anélkül bántják egymást az emberek, hogy ismernék egymást. Én csak a barátaim véleményére adok, és ők még azelőtt a barátaim voltak, hogy ilyen kitárulkozó életet éltem volna.






– Átlagos életet élsz?

– Igen. A legtöbbször azt teszem, ami jólesik. 

– Pedig az öltözködésed nem mondható átlagosnak…

– Az öltözködésben is vonz a csillogás, mert ha már abban élek, valamit hadd tükrözzek vissza belőle. Szenvedélyem, hogy elkezdtem ruhákat feldobni – ez amolyan amatőr stylistkodás. A legtöbb ruha, ami a kezem közül kerül ki, vastagon tele van strasszokkal és kövekkel. 

– Fontos neked a látszat?

– Szeretem a külsőségeket, ami hozzátesz valaki személyiségéhez, és teljessé teszi. A női öltözködésben sokkal inkább megtalálhatók ezek az eszközök, és én ezt szeretném összemosni: egy férfi is igenis csilloghat, hogyha akar!

Fotó: bartokkrisztian.hu »