Meg kell tanulnom szeretni magam!

Györgyi két évvel ezelőtt megrázó őszinteséggel írt a depresszió fogságában töltött éveiről. Előtte még magyar közszereplő nem vállalta fel ilyen nyilvánosság előtt a gyengeségeit, az olvasók pedig értékelték az őszinteséget, és szép számban fogyott a „Miért pont én?” című könyv.
A február 14-én megjelenő kötet a „Miért pont ők?” címet kapta, alcíme pedig mi is lehetne más: „A férfiak fogságában”.


„Csalódtam apámban!”

– Miért tartottad fontosnak, hogy megírd ezt a könyvet?

– Azt hiszem, bárki bármit mond, egy nő számára a negyvenedik születésnap korszakhatár. Misztifikálják a negyedik ikszet, és bizony nem jó értelemben, de biztos nem véletlenül. A depresszióról szóló könyvem is úgy kezdődik, hogy a negyvenedik születésnapomon a pszichiátriai osztályon fekszem. Szóval, úgy gondolom, általában ilyenkor egy nő végiggondolja az életét, azt, hogy mi miért történt, és hogy ezekben a történésekben milyen szerepük volt a férfiaknak. Lefújták az első félidőt, és a szünetben az edző megbeszélheti a játékosokkal, hogy mit kellene másképp csinálni, ki kivel követett el szabálytalanságot, és minek köszönhetik, hogy kihagyták a tizenegyest vagy berúgták a gólt. Én pedig végiggondoltam azt, hogy miért tartok ott, ahol tartok, és ebben mekkora szerepe volt az életemben szereplő férfiaknak.

– Mindannyiukat név szerint említed?

– Mindenki tudja, hogy a második férjem Máté Gábor volt, és a mostani férjemet is ismerik az újságokból. Ők a saját nevükön szerepelnek, a többiek viszont álnevet kaptak.

– Kivel kezded a sort?

– Az édesapámmal. Mint minden kislánynak, nekem is ő volt az első nagy szerelem, de vele éltem át azt is, amikor egy nőt elárulnak. Persze megbocsátottam neki, ám soha nem felejtem el, hogy „megcsalt”. Felnőtt fejjel ma már értem, ami akkor fájt, hogy anyámat vette feleségül, és nem engem, majd lett még egy „szeretője” is, aki fiatalabb és szebb volt, mint én: a húgom. 

– A depresszióról szóló könyved egyfajta terápia volt. Van olyan egykori kapcsolatod, amit csak úgy tudtál lezárni, hogy a második kötetben kiírtad magadból?

– Igen, a második férjemet. Tíz éve váltunk el, és bár azóta beleszerettem egy másik férfiba – a férjembe, Andrásba –, de a mai napig vannak elvarratlan szálak. Úgy érzem, tartoztunk volna még egymásnak egy beszélgetéssel. A nők ideálképeket kergetnek, azt hiszik, lehet szépen szakítani, és megtartani azt, ami jó volt a kapcsolatban. De egy olyan emberrel, aki nem hajlandó többé szóba állni velünk, nem lehet párbeszédet folytatni.






Megkötötte a maga kompromisszumát

– Mit szóltak azok a férfiak, akik a könyved szereplői?

– Nem mindenki értesült róla, de azok, akik igen, kétféleképpen reagáltak. Vagy felhívtak, és megkérdezték, hogy ugye benne lesznek, vagy azt, hogy ugye nem lesznek benne. Pedig ez nem egy férfiutáló könyv, egyik szereplő sem tűnik fel rossz színben. Csupán arról szól, hogy milyen kétségbeejtően lehetetlen a férfi és nő közötti kommunikáció. 

– Mi a legnagyobb hibánk?

– Valószínűleg minden párnak ugyanaz: hogy azon versenyeznek, ki a domináns fél és ki köti meg a maga kompromisszumait. És eközben az emberekben van egy nagy magány, mert vagy elmennek amellett, akivel igazán boldogok lehetnének, vagy egymásra találnak, de nem képesek együtt játszani ezt a társasjátékot. Mert mindenki azt hiszi, hogy tanult valamit az előző kapcsolatából, de valójában ugyanazokat a hibákat követi el valamennyiben.

– Te is megkötötted a magad kompromisszumait?

– Igen. Életem legnagyobb kompromisszumát, amit soha nem bocsátok meg magamnak. A második férjem nem akart több gyereket, mivel az első házasságából volt két fia, és annyira szerettem őt, hogy ezt elfogadtam, és akárhányszor várandós lettem, elvetettem a magzatot. Ma már tudom, egy férfi sem ér annyit, hogy ne adjuk meg az esélyt egy gyereknek az életre, egy nőnek pedig a lehetőséget, hogy anya lehessen.

– Milyen érzés volt végigolvasni az eddigi életed történetét?

– Amikor először elolvastam, akkor tudatosult csak bennem, hogy mennyit éltem már. Pedig a könyvben csak a legfontosabb kapcsolatok kaptak helyet. De arra is ráébredtem, hogy mi a célom ezzel a kötettel: a késői harmincas, korai negyvenes női korosztály problémáiról írni, és sokakban talán ott lesz az az igazi „aha” élmény. Remélem, ha a nők üzenni akarnak a párjuknak, „véletlenül” ottfelejtik majd a könyvet a nappaliban, a dohányzóasztalon, a megfelelő oldalnál felnyitva.

– Nem félsz, hogy az őszinteséged problémát okozhat?

– Tisztában vagyok vele, hogy több sérülést kaphatok így. Egyszer a Magyar Rádióban készítettem egy interjút Arthur Millerrel, aki éppen akkor készült el a saját önéletrajzával. Amikor megkérdeztem, hogy miért ő írta le az életét, azt mondta: „Úgy gondoltam, így járok a legjobban.”
Én nem gondolkodom a következményeken, az életet élni kell, és nem megúszni, túlélni. Azt hiszem, az a feladatom, hogy meglássam a sikereimet is, és ne csak a kudarcaimat. Meg kellene tanulnom szeretni magam. Itt az ideje, hogy megpróbáljam!

Tipp: Bővebb információ a könyvről »