„Vasakaratom van”

A Született gyilkosok és az Alkonyattól pirkadatig sztárja azóta pontosan úgy viselkedik, ahogy az egy ilyen banda frontemberétől elvárható. Hónapokig tartó turnékra indul, buszban alszik, indián tolldísszel vagy viking sisakkal a fején lép színpadra, és ha elég jó a hangulat, még a közönségbe is beugrik. Hogy nem színészkedik, az a koncertjeit elnézve teljesen egyértelmű – és kiderül abból is, amit a Szigeten, nagyszínpados fellépése előtt mondott el egy sajtótájékoztató keretében.

– Honnan jött az ötlet, hogy zenekart alapíts?

– Mindig is zenélni akartam, ez volt az első dolog, amit gyerekként csinálni szerettem volna. Ez a vágy az idő előrehaladtával egyre csak fokozódott, közben meg folyamatosan fogytak az érvek, amik amellett szóltak, hogy ne csináljam. Ráadásul az elmúlt egy évtized során bátrabbá is váltam. Amikor betöltöttem a harmincat, úgy éreztem: jobb későn, mint soha.








– A rock and roll járulékos elemeivel, a groupie-kkal, a drogokkal és hasonlókkal milyen viszonyban vagy?


– Számomra a rock and roll a gitárt, a dobot és a basszusgitárt jelenti, meg azt az energiát, ami felszabadul a koncerteken. Én azt szeretem ebben az egészben, hogy élő, robbanékony dolog. Egy koncerten nem kell viselkedni, nem kell jónak lenni, ide azért kell eljönni, hogy együtt elveszítsük a fejünket. A többi nem számít. Tiszta vagyok, nem fogyasztok drogokat, a groupie téma sem érdekel, az ilyesmi nem része az én világomnak. 


– Hogy bírod a zenészélet feszített tempóját?


– Mindig is szerettem a nehézségeket. Vasakaratom van, erős a hitem a zenekaromban, a zenésztársaimra úgy tekintek, mintha a testvéreim lennének. Nem vagyok egyedül, összetartunk, és úgy érzem, hogy együtt valami különlegeset alkotunk. Átok és áldás is tud lenni, ha az ember vágyik valamire. Én a zenélés iránt érzek olthatatlan vágyat, és pillanatnyilag ezt áldásnak érzem, úgyhogy igyekszem is megragadni minden lehetőséget. Rengeteget ad nekem a zene, különböző kultúrákat ismerek meg, új helyekre jutok el, új emberekkel találkozom. Ez sokkal több, mint amit a filmezéstől valaha is kaphatnék. Szeretek nekivágni az ismeretlennek, de közben azért vigyázok magamra, figyelek rá, hogy meg tudjam csinálni, amit meg kell csinálnom. 


– És vajon meddig tart majd ez a lendület?

– Szerintem minden évben csinálunk egy lemezt egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy elteltem a dologgal. Egyelőre még elég éhes vagyok, és pillanatnyilag úgy tűnik, hogy mindig az is maradok. Rengeteget vártam, hogy zenélhessek, és annyiféle dalt lehet még írni, hogy azt hiszem, sokáig izgalmas marad még számomra a zenészélet. Ez még csak a kezdet a banda számára, a Four on the Floor lemezzel épphogy csak megtaláltuk a saját hangunkat.








– Előfordult már veled, hogy megsérültél, amikor beugrottál a színpadról a közönségbe?


– Igen, de végtagomat még soha nem törtem el. Amikor ugrok, úgy érzem, hogy sérthetetlen szuperhős vagyok, de hát nem így van. Úgyhogy apróbb sérülések már megestek: például megvágtam magam, vagy letört egy darab a fogamból.


– Tavalyelőtt itt nálunk a csizmád bánta az ugrást, valaki lehúzta rólad, miközben a kezeken szörföltél.


– Ó, az itt történt? Szuper! Ez az egyik kedvenc helyem! Nem véletlenül ugrottam ám be, nem csinálom ezt minden egyes alkalommal. A közönségen múlik, hogy mennyire indulok be. Itt óriási volt a hangulat, nagyon lelkes volt a közönség.


– Színész-énekesnőként arra még nem gondoltál, hogy részt vegyél egy musicalben?

– Nem lenne rossz, de mivel egy Fellini-hatásokat mutató musicalben gondolkodnék, nem tudom, megcsinálná-e bárki is. A vadabb musicaleket szeretem, például a Mindhalálig zene című filmet a nyolcvanas évekből, meg a Hairt. Meglehet, hogy egyszer belevágok, ki tudja, mit hoz a jövő.








– A West Enden pedig már fel is léptél…


– Igen, elvállaltam egy szerepet egy színdarabban, mert korábban ilyet sem csináltam még, és úgy éreztem, hogy tanulhatnék belőle. Különleges kihívás volt, egy Sam Shepard-darabban szerepeltem, négy hónapig. Nem kedvelem a monotóniát, a változatosság híve vagyok, de ezt nagyon szerettem. Nem kizárt, hogy mondjuk tíz év múlva a színházi szerepek lesznek a legfontosabbak az életemben.

– Az extravagáns ruháidat honnan szerzed?

– Az öltözködésben nekem az elsődleges szempont a kényelem, mert ilyenkor, amikor turnén vagyok, egy bőröndben lakom. Vannak csináltatott ruháim, de nincsen semmi különös darab. Még a klipekben és a színpadon viselt holmijaim is a szekrényemből valók, csak furcsa kombinációkban viselem őket. 


– És mi igaz abból, hogy két éve a Franz Ferdinand zenekar egyik tagjával randiztál?

(nevet) – Semmi nem igaz a hírből, de nagyon jól hangzik, már csak azért is, mert szeretem a bandát. Kivel jártam, Alexszel, az énekessel?








– A gitárossal.

– A gitárossal? Nos, ő is egy aranyos srác, a nevére most nem emlékszem. Mindenesetre nem igaz a hír. Sajnálom, nincs semmiféle híres zenészpárom. Tudom, kéne, hogy legyen, de nincs.