Bombera Krisztina: „Szeretek provokálni!”

„Ha nem akarod, hogy bugyiban és cumisüveggel a kezemben fogadjalak, akkor gyere este fél kilenc után!” Rendben. Helyszín és időpont egyeztetve. A beszélgetésünk estéjén a férj éppen Berlinben tanít, ezért az anyós nyit ajtót, majd megjelenik Kriszta is: „A gyerekek már alszanak, osonjunk ki a teraszra.”

„Hogy bírod pörgés nélkül?” – kérdezem. „Az ember életében vannak korszakok, most éppen a nyugalmas, kiegyensúlyozott szakaszt élem, és ez boldoggá tesz…” – suttogja, miközben keresztülvágunk a nappalin, gyerekjátékok itt-ott a szőnyegen, és egy szekrény, melyben egy tűzoltóautót pillantok meg egy osztag játék katona mellett. Az anya legalább olyan büszke arra, ami körülötte van, mint a gyerekek. „Az anyukám nagyon sokat segít, és az anyósom is, beosztjuk a napokat, minden este a férjemmel fürdetünk, aztán a gyerekek mellé bújok egy kicsit, és megvárom, míg elalszanak. Most is ez történt…” Idill Budán, két szép gyerek, nyugalom és egy újságíró édesanya, aki feministának, ateistának és lázadónak tartja magát. Aztán Gandhit és Jézust emlegeti, akiket csodál, és akiket nagyra tart, majd a punkokat és az anarchistákat hozza szóba, akik  provokálnak, és meg akarják változtatni a világot, úgy, hogy szembefordulnak a korábban felállított szabályrendszerekkel. Késő este van, a teraszon egyre hűvösebb a levegő. Meleg plédet csavarunk magunk köré. „Az édesanyám a példaképem, az egyik legfontosabb ember az életemben. Követendő minta, aki anyaként és orvosként, »gyógyító lényként« olyan energiákkal rendelkezik, hogy néha el sem hiszem, amit látok.” 

– Annyira büszkén mondod, hogy te egy „somogyi parasztlány” vagy.

– Vannak, akik kékharisnyának tartanak, és ezt a mondatot nekik szoktam odavágni nagy élvezettel. A többi között azért is, mert így van. A nagyszüleim földközeli emberek Erdélyből és Somogyból, de én már lakótelepen nőttem fel. Klasszikus „kulcsos lány” voltam, aki azért zongoraórára és művészi tornára járt. Ebből a közegből kerültem abba a veretes, már a régi rendszerben is katolikus budai gimnáziumba, ami nagyon meghatározó szellemi közeg volt az életemben.

– Mégis ateistának vallod magad… 

– Egyházhoz nem tartozom, a szeretetben és a szolidaritásban hiszek. A humanizmusban és az egyenlőségben. Mint a francia forradalmárok. Szeretek provokálni, mert gondolkodásra késztet, és nem szeretek gyávaságból konformista lenni. Viszont nem szeretem az öncélú provokációt, mert az megmosolyogtató, kamaszos, és nem vezet sehová. Magamon is megérzem, amikor már túlmegyek egy határon, és már csak egy színpadon szereplő bohócra hasonlítok. Ilyenkor gyorsan visszafogom a gyeplőt.

– Akartál színész lenni? 

– Akartam, de nagyon rossz voltam.

– Ezt te állapítottad meg magadról, vagy mondták rólad? 

– Hát nem biztattak… (Kacag.) Szavalni jól tudtam. Komoly depressziós verseket mondtam már egész kicsi koromtól. József Attila Iszony című verse volt a kedvencem. Koravén gyerek voltam orvos szülőkkel, tele voltunk a környező világ problémáival.

– Amerikából Los Angelest láttad először. 

– Diáklány voltam, délelőtt suliba jártam, aztán bébiszitterként dolgoztam a nap további részében. Matekoztam a gyerekekkel, meg zongorázni tanítottam őket. Izgalmas időszak volt. Egy igazán új világ…

– Neked bejön az amerikai kultúra? 

– Az a fajta közhelyes popkultúra, amit a legtöbbet látnak Amerikából, a Miki egér és a hamburger engem sem érint meg. Egy dolog viszont nagyon megérint ott, és érdekes, hogy ez is a vallással függ össze: azok az amerikaiak, akikkel én találkoztam, nem voltak álszenteskedők, az egész életüket átitatta a hit. Például hit abban, hogy az emberek nem egymástól függetlenül, nemcsak a maguk érdekeiért élnek, hanem együtt és egymásért, közösségben. Tőlük tanultam meg, hogy ha választani kell ész és szív közül, akkor gondolkodás nélkül a szívet kell választani. Manapság divat szapulni Amerikát, és európai fölénnyel jól lenézni az ott élőket, hogy nem elég műveltek, és nem elég cizellált az intellektusuk, ami van, akire igaz, van, akire nem. De míg mi az európai kultúránkról beszélünk, addig Amerikában mindennapos, hogy egy faluban összefognak, mert össze kell fogniuk: gondoskodnak az időseikről, vagy óvodát hoznak létre a gyerekeknek, betömik a kátyúkat, nem pedig siránkoznak ölbe tett kézzel. Nem várnak sem az államra, sem a szomszédra. Cselekednek. És ezt mástól is elvárják. Hamar megtanultam: ha egy állásinterjún az önéletrajzomban nem szerepel a társadalmi munka, akkor rosszabb esélyekkel indulok. Az érdek nélkül végzett társadalmi munka hiánya: szégyen.

Fotó: Hajdu András

A folytatást a szeptemberi Marie Claire 46. oldalán találod, ahol Bombera Krisztina beszél még a kereskedelmi tévék felelősségéről és arról is, hol folytatja pályafutását.