A párizsi Grand Hotel interjúszobája előtt toporgó újságírók között az volt a fő téma, miközben a sztárra vártunk: „vajon most lett vége az Amélie-korszaknak?” Felnőtt az ártatlan, jótevő tündér, és szerepkört váltott? A bájos kamaszfigura átadja helyét a luxusholmikat viselő csábító démonnak? De a civil Audrey hozta a régi formáját. Alig vettük észre, hogy megérkezett. Sokszor megírták már róla, hogy olyan, mint egy kedves kobold. A valóságban még olyanabb. Nyugodtan „eladhatná” magát tizenévesnek, és elvegyülhetne egy iskola bejáratánál a többiek között. Az interjúkészítést sem kezeli „kellő komolysággal”, ami úgy is értelmezhető, hogy szerencsére nem játssza meg a sztárt, hanem természetes kedvességgel beszélget. Egyszer csak felugrik, türelmet kér, és az ablakhoz szalad. Előkapja a fényképezőgépét, és elragadtatva felkiált: „Bocsánat, de ilyen gyönyörű kéket még életemben nem láttam!” A hirtelen eső után valóban valószínűtlenül mélykék az ég, amit csak kiemel a párizsi Opera arany tetejének csillogása.
 |
Szerelmi bonyodalmak
Romantika, báj, pikantéria – ezt az elegyet senki nem keveri olyan jól, mint a franciák. Különösen abban a műfajban, amelyet úgy hívunk: romantikus komédia. Audrey Tautou szemmel láthatóan boldogan lubickol a szerepben, élvezi, hogy luxusnő lehet, és az ujja köré csavarhatja a férfiakat.
– Már több komédiában játszottam, és állíthatom, hogy ez a műfaj nagyon szórakoztató. Különösen jó, amikor a komédiát szerelmi szál bonyolítja, és itt aztán van bonyodalom éppen elég! Számomra nem léteznek kategóriák, soha nem méricskélem, hogy egy vígjátéki szerep után csakis drámait válasszak, a lényeg, hogy a forgatókönyv megnyerje a tetszésemet, és lássak benne fantáziát.
– A Drágaságommal is így történt?
– Ó, az nagyon érdekes eset volt! Az ügynököm szólt, hogy kínáltak neki egy komédiát, ami engem is érdekelhet. „A rendező direkt rád gondolt, amikor írta. Ugye kíváncsi vagy, hogy ki lehet az?” Belém bújt a kisördög, és rögtön azt válaszoltam: „Még véletlenül sem érdekel!” Bevallom, a következő pillanatban már megrettentem ettől a talányosságtól: hiszen hátha olyasvalakiről van szó, akivel nem lenne kedvem együtt dolgozni? Vagy esetleg éppen olyanról, akivel nagyon is szeretnék, és majd kiderül, hogy ez valami miatt nem lehetséges? És tényleg nem tudtam semmit, egészen addig, amíg el nem készült a végleges forgatókönyv. Akkor viszont elég volt három percet olvasnom belőle, és rögtön igent mondtam. Imádtam a sztoriját, a humorát, a fordulatait. Nézőként is mindig vonzottak a szerelmes történetek. Végül, mikor meghallottam, hogy Pierre Salvadori lesz a titokzatos rendező, majd’ kibújtam a bőrömből. Jó volt egy olyan szerepbe belevetni magam, amelyik annyira különbözik az eddig megformált alakoktól.
A csábítás trükkjei
– Lehet, hogy Amélie után szexszimbólum lesz?
– Túlozni azért nem kell! Amint láthatja, megőriztem a fiús oldalamat is. Például változatlanul imádok meccset nézni, fiútársaságban. Még mindig nem hoz lázba, hogy a legújabb divat szerint öltözzek. Legtöbbször a márkákat is összekeverem, de semmiképpen sem a márka vezet a vásárlásban. Legjobban a kényelmes holmikat szeretem. Főleg a nadrágokat, mert szerintem egyáltalán nincs jó lábam. Ez a szerep viszont segített felébreszteni a bennem lappangó nőiességet. Azóta nem félek annyira attól, hogy többet mutassak a testemből. Rájöttem, nagyon kellemes érzés, ha minden férfiszempár rám szegeződik. De még mindig jobban szeretem azt a csábítást, amelyik nem feltűnő: minden, ami nem látszik! Szóval nem kellett átalakulnom. Mindez megvolt bennem régebben is, ha nem is mutattam ki.
– Apropó: sehol egy férfi a láthatáron?
– Barátok, munkatársak… Másra nem nagyon jut idő, és talán az eddigi pályámból is kiderült: a magánéletemet nem a kamerák előtt akarom élni.
– És Gad Elmaleh? A szomorú tekintetű, Buster Keatonra emlékeztető fiú, aki mostanában a francia nők szívét dobogtatja?
– Nagyon jó partner volt, sokat mókáztunk együtt, de semmi több…
Spanyoltanár kerestetik
– És most hol vannak a szép ruhák, a luxusnő? Nem játszik rá a népszerűségére…
– Nem tesz boldoggá az ismertség. Ha megismernek az utcán, elpirulok, behúzom a fejem. Az Amélie után nyomasztó volt. De most már megszoktam, és szerencsére az emberek is leszoktak rólam.
 |
| A Da Vinci kódban Tom Hanks partnereként |
– Ezért tölti azzal az idejét, hogy utazgat?
– Imádok nekiindulni és felfedezni a világot. Legközelebb Dél-Amerikát szeretném megnézni. De előbb megtanulok spanyolul. Nem tud véletlenül egy tanárt? Szeretek csak úgy ötletszerűen utazni: egy nap fogom magam, és elugrom Bécsbe egy kiállításra.
– Volt már, hogy visszautasított egy forgatókönyvet?
– Előfordult… főleg, ha elég szerencsés voltam, hogy választhassak.
– Külföldi forgatókönyveket is?
– Ez soha nem szempont, bár a francia filmeket szeretem legjobban, hiszen ez az anyanyelvem, és szabadabban beszélek franciául, mint angolul.
– A nagy felhajtással kísért Da Vinci-kód sok kritikát kapott. Önt sem dicsérték éppen a szerepformálásáért…
– Nem ambícióból vállaltam el, hanem kíváncsiságból. Nem hajtott a vágy, hogy kikerüljek a nemzetközi porondra. De vonzott a kaland, hogy megtudjam, hogy készítenek filmet az Egyesült Államokban, milyen az az igazi kemény amerikai forgatás. Érdekelt, hogyan dolgoznak az olyan nagyágyúk, mint a rendező Ron Howard, vagy egy olyan nagy sztár, mint Tom Hanks.
 |
| Drágaságom c. filmben |
– És mit tanult el tőlük?
– A koncentrálást, az erőfeszítést, a kitartást. Persze izgultam a jelenlétükben, ki ne izgult volna. De azt hiszem, erre a feszültségre a színésznek szüksége is van, ez élénkíti fel a kreativitását. Napi tizenkét órát dolgoztunk. Egész nap angolul kellett beszélnem. Minden napom ötkor kezdődött egy rövid angolórával. Volt olyan jelenet, amelyet több napig forgattunk. Innen érkeztem a Drágaságom forgatására, sokkal kisebb stábbal. Teljesen olyan volt, mint egy család.
Ahogy az interjú a végéhez közeledik, Audrey újra előkapja a fényképezőgépét, és megkérdezi, készíthet-e egy felvételt rólam.
– Mindenkit lefotózok, aki interjút készít velem, ki is nyomtatom, és időrendben katalogizálom a képeket – magyarázza. – Nekem ez is jelzi a múló időt, és azt is, hogy mennyi embert ismertem meg.
Érzek ebben valami szellemes fricskát, a gesztust, ahogy a sztár visszavág az őt unos-untalan fényképező újságíróknak. Miközben persze megtisztelő is a kérés, úgyhogy boldogan engedélyezem.
