Krizsó Szilvia: Egész jól beletanultam az anyaságba

Kevés kivétel akad, aki megpróbál harcolni a sablonosság ellen, és képes a tévé képernyője elé szögezni a nézőt. Pedig nem űz ördögöt, nem vezet zenés show-t, hanem csak beszélget. Krizsó Szilvia műsorai egyediek a mai tévés világban.

Egy idegeskedős hétfőn találkozunk. Mindenhol áll a forgalom, a sofőrök ráülnek a dudára, kiabálnak, szitkozódnak. Szilvián is látszik, hogy nehezen vágta át magát a városon. Nincs ideje kifújni magát, hiszen az interjú után már egy komplett gárda várja címlapfotózásra. Irány a közeli büfé, kapucsínó rendel, egy utolsó szusszanás, és mintha a csapó valahol hátul mutatta volna, hogy indulhat a felvétel, úgy változik meg egyik pillanatról a másikra. A fárasztó délelőttöt pikk-pakk elfújták, és egyetlenegy dolog létezik csak a világon: ez a beszélgetés. Erre csak a profik képesek 

– Nem furcsa, hogy most téged kérdeznek?

– De igen. Szükséges rossznak tartom, mert jobban szeretem én fogni a mikrofont. Viszont elfogadtam, hogy az interjúk, fotózások, megkeresések a munkámhoz tartoznak, és persze hazudnék, ha nem vallanám be, hogy jólesik, hogy kíváncsiak rám az emberek. 

– Nagy név vagy a szakmában. Sok szakmai díjad van, nemrégiben téged választottak 2006 legjobb női közszereplőjének, a szerkesztőséged Pulitzer-díjas. Hova tovább? 

– Egy hosszú út elején állok. Rengeteget kell még tanulnom, tapasztalnom, hogy egyszer elérjem azt a szintet, ami az én mércém szerint is a szakma csúcsa. És ezt a folyamatot nem tudom felgyorsítani. Idő kell hozzá, még több munka, még több kihívás. És persze kudarcok is. 

– Hogyan látod tíz évvel ezelőtti – pályakezdő – önmagadat?

– Anyukám, aki egyben a legnagyobb rajongóm, minden létező műsoromat felveszi videóra. Még azt is, ha csak fél másodpercre megjelenek valahol a képernyő sarkában. És nemcsak rögzíti az adást, hanem meg is nézi, mert a világért le nem maradna a lányáról a tévében. Nos, nemrégiben belenéztem a családi gyűjteménybe, a „Krizsó összes” felvételeiből az egyikbe. Elképedtem. Az még csak hagyján, hogy teljesen más volt a külsőm, de a hangom is olyan furcsán csengett. Máshogyan kérdeztem, máshogyan reagáltam… Nem tagadom, kissé idegenül figyeltem azt a fiatal nőt a tévében. 

– Mit mondtál volna neki? Próbálkozzon inkább valami más szakmával?

– Azt azért nem – nevet fel. – Megveregettem volna a vállát, hogy jól van, kislány, ígéretes a kezdés, de azért tessék csak többet dolgozni. Tanulni a nagyoktól, ellesni a fortélyokat. 

– Vissza sem kell menned az időben, hiszen pontosan ezt tetted. Mikor gondoltad először, hogy több van benned, mint másokban? Hogy ki tudsz emelkedni az átlagból?





– Egy időben tudósportrékat készítettem az IPM magazinnak. Nagy kihívást jelentettek ezek a beszélgetések, hiszen nem lehet felkészületlenül elmenni, kétperces internetes böngészés után kérdezni, a válaszokra oda sem figyelni. És volt olyan interjúm, ami négy és fél óráig tartott, mert annyira belemelegedtünk a kérdezz-felelekbe, hogy képtelenek voltunk abbahagyni a beszélgetést. Volt olyan tudós, aki felhívott a cikk után, és megköszönte, hogy találkoztunk. Azt mondta, rengetegen felhívták, hogy nem is tudták róla, hogy ilyen színes személyiség, és azért hálás nekem, mert ő tulajdonképpen egy unalmas ember. Ekkor éreztem meg igazán, hogy megvan a képességem arra, hogy megnyissak másokat. 

– Ez fakadhat abból, hogy nő vagy?

– Úgy gondolom, hogy igen. Nálunk jól működik az intuíció, az empátia, ami segít abban, hogy megérezzük, mi megy végbe a másikban. Én soha nem akartam férfivá válni, bár jó darabig nagyon keményen kérdeztem a riportalanyokat, de arra mindig figyeltem, hogy ne alázzak meg senkit. Nem volt célom kivárni az utolsó halálhörgést.

– Mennyit változtál, mióta megszületett a kislányod?

– Nagyon sokat. Sokat lágyultam. Sokkal elnézőbb lettem másokkal. Döbbenetes, hogy az anyaság mennyire mássá teszi a nőt.

– Készültél erre a szerepre?

– Igen is, meg nem is. Mindig tudtam, hogy egyszer lesz gyerekem, de mindig úgy gondoltam, majd később. 2006-ra terveztük a kisbabát, de úgy voltam vele, majd év végén jön. Ehhez képest januári lett. Amikor konstatáltam a tényt, ugyanúgy folytattam mindent, mint addig, persze jobban odafigyeltem magamra, és a korábbinál is egészségesebben táplálkoztam. A legnagyobb lemondásnak azt éltem meg, hogy tudatosan leálltam az édességevéssel. Úgy voltam vele, lehet, hogy én imádom a csokit, minden mennyiségben, de a kislányomnak rosszat teszek vele. Viszont másról nem voltam hajlandó lemondani. Dolgoztam, konditerembe jártam, a negyvenedik héten még bálban voltam, és biztos voltam abban, hogy szülés után eltelik három hónap, és megyek vissza dolgozni.





– Két forgatás között meg majd szoptatsz?

– Annyira nem gondoltam bele az új életembe, hogy ilyen ellentmondás például fel sem vetődött a bennem. Én azt nem tudtam elképzelni, hogy ne dolgozzam. De aztán megszületett Luca, és minden átértékelődött. Örültem, hogy végre otthon lehetek, és csak rá figyelhetek. Kit érdekelt a munka, amikor ott volt ez a kis csöppség! Élveztem minden vele töltött percet, és húztam-halasztottam a visszatérést a munkába. Aztán tavaly szeptemberben a tévéostromot otthonról néztem a tévében. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy nem vagyok ott a kollégáim mellett a bajban. Úgyhogy megszületett az elhatározás: októberben újra munkába álltam. 

– Kemény feladat lehet megszervezni egy másfél éves gyerek és a dolgozó anya életét.

– Szerencsére nem nyolcórás műszakban görnyedek egy irodában. Rugalmas az időbeosztásom, és segítségemre van a családom és Dóri, a bébiszitter, aki szinte már családtag. Azt nem mondom, hogy mindenre jut idő, de a legfontosabb dolgokat belepasszírozom a napjaimba. Sport hajnal hatkor, olvasás éjszaka, kozmetika háromhavonta, mozi, színház, kiállítás meg majd jövőre. 

– Mi az, ami soha nem maradhat ki? 

– Luca naplója. A cicás füzet, amit minden este, ahogy elaludt a kislányom, előveszek, és beleírom a legfontosabbakat: mikor kelt, mit evett, mennyit aludt, mit mondott és mi történt vele aznap. Huszonegy hónapja vezetem. Írok bele üzeneteket is Lucusnak, mert tulajdonképpen neki írom. Hogy amikor férjhez megy, vagy kislánya születik, odaadhassam neki élete történetét.