D. Tóth Kriszta: Dráma a szülinapon

Nekem meg mintha mikulászacskót húztak volna a fejemre… úgy elvörösödtem szégyenemben.

Már az első születésnapján elhatároztuk, hogy Lolánknak minden évben Élményt ajándékozunk. Nagybetűset. Játékokat, könyveket, kifestőket, göncöket kap egész évben, úgyhogy (többször is, de október 30-án biztosan) elvisszük valahová, ami emlékezetessé teszi a születésnapját. Én magam is jól emlékszem saját születésnapi kalandjaimra. Februári gyerek lévén mindig csikorgó hideg volt. Mert akkor még csikorgó hideg volt minden télen. És hó. Az egyik évben farönkökből kunyhót építettünk nagyapámék igali házának udvarán. Aztán Budapestre utaztunk, az itteni nagymamához, aki elvitt a „kisvidámparkba”, tudják, a „nagyvidámpark” mellé. Egész évben gyűjtögette rá az aprópénzt. Nekem meg odafagyott a kezem a kapaszkodóhoz. Szeretném, ha Lolánknak is lennének ilyen élményei, úgyhogy minden október végén beindul a család. Tavaly az antwerpeni állatkertet néztük meg, idén a budapesti Csodák Palotáját.

Mondanom sem kell, hogy Lola apukája valamivel jobban élvezte a kísérleteket, mint a születésnapos, de azért Lolát sem kellett félteni. A világért sem használta volna rendeltetésük szerint a kiállított és kipróbálható izgalmasságokat, de hát ha az ember kétéves, akkor mit érdeklik a szabályok. Jöttünk-mentünk a teremben, szívtuk magunkba az Élményt, és felszabadultan, szégyentelenül jól éreztük magunkat. Aztán Lola megtorpant. Megállt a terem közepén, és jól hallhatóan azt mondta: „oda!”. A plafon (mondom, hétméteres) felé mutatott. Mint a filmeken, hárman egyszerre bámultunk fölfelé, aztán hárman egyszerre követtük szemünkkel a drótkötélpályát le, egészen a talajig. „Holdséta” – ez volt ráírva a játékra, és nagyon izgalmasnak látszott. Mire közelebb mentünk, elmagyaráztam Lolának, hogy egyáltalán nem szeretném, ha fölmenne, de ő meg sem hallotta, mit mondok. Ekkor kapcsolódott be beszélgetésünkbe a játéknál segédkező egyenpólós lány. „Ő is fölmehet, van biztonsági mellényünk, kifejezetten kicsiknek. Nagyon szokták élvezni.” Sorsom megpecsételődött.







Mielőtt végleg „leírnának”, mint felelőtlen – és következetlen – anyát, hadd jegyezzem meg, hogy a gyerekeket azért nem hétméteres magasságba húzták föl, hanem úgy két méterre, egy rugós kötélen, úgy, hogy leért a lábuk a földre.



Ez volt a holdséta lényege. Amolyan súlytalanságközeli állapot. Kivéve, ha a vállalkozó szellemű illető mindössze 100 centiméter és 13 kilogramm. Mert akkor az istennek sem akar leérni az a két láb, úgyhogy az ember, a karabinerre fölakasztva, inkább egy zsák ottfelejtett gyereknek néz ki. Lolám ennek ellenére rendkívül élvezetesnek találta az élményt, úszott, lengett a levegőben, és egy kicsit úgy nézett ki, mint Tom Cruise a Mission Impossible egyik jelenetében. Ez persze nem feltétlenül előnyös dolog, de neki tetszett. Hangos kacajára összeszaladt a nép. Aztán egyszer csak körülnézett, amit nem kellett volna. Rájött, hogy mit csinál, hogy ez a helyzet egyáltalán nincs rendben, az ember egy földhöz ragadt állatfaj, és mint ilyen, a repülés nagyon is természetellenes tevékenység. És ez még semmi. Tíz másodperc alatt bepánikolt, száját lebiggyesztette, alsó ajka remegni kezdett, orcája lilulásnak indult. Tudtam, hogy végem van. A gyerek most mindjárt olyan nagyon elkezd ordítani, hogy többen azonnal kihívják a gyámügyi hatóságot. Próbáltuk menteni, ami menthető. Alex leakasztotta denevérruhába bújtatott és addigra már teli torokból üvöltő asztronautánkat a kötélpályáról, én meg leültem vele a földre, és átöleltem, jó szorosan. Ekkorra már jókora nézőközönségünk volt, aminek – a közhiedelemmel ellentétben – egyáltalán nem örültem.

• Nézd meg a D. Tóth Krisztával készült beszélgetést a WellnessCafen! Vigyázat videó! »

Kétségbeesetten néztem körül egy életmentő ötletet keresve. Szerencsére erre a célra a legjobb helyen voltunk. Öt perccel később már a fura, torzító tükrök előtt ugráltunk, és azon nevettünk, hogy néz ki a mama cérnavékonyan, a papa kétszáz kilósan, a baba pedig óriási fejjel. Azóta azért imádkozom, hogy Lolánk erre emlékezzen, és ne élete első „holdsétájára”. Biztos, ami biztos, azért másnap elvittük vonatozni az úttörő – khm, elnézést – gyermekvasútra…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Miért lett mégis császármetszés? » • Dráma a szülinapon » • Ha én lennék a férjem » • A Hottentotta Vénusz » • Szezonja a káposztának » • „Ő nem beteg baba, csak még vannak feladataink” » • Művésznapló: Horgas Eszter zenéről – szavakban »