Elõd Álmos: Legutóbb tegnap mondtam azt, hogy szeretlek

Tudja a helyét a világban, tele van tervekkel, és a világért le nem térne az útról, amit kijelölt magának.

– Alig látni az arcod ebben a baseballsapkában. Bujkálsz a rajongók elől?

– Ugyan már… – rándít a vállán. – Csak forgatásról jövök, és ilyenkor akkora a hajam, mint egy lámpabura. Rémesen néz ki. Ha nem gond, nem is veszem le.

– Hiú vagy?

– Igen, azt hiszem. De nem is választottam volna ezt a szakmát, ha a külsőm hidegen hagyna. Néha még a kirakatüvegben is meglesem a tükörképem: hogyan megyek, kihúzom-e magam, jól áll-e a hajam.

– És szépen, peckesen, behúzott hassal vonulsz, amíg csak tart a kirakat.

– Ilyen is előfordul. De ebben az esetben legalább korrigálhatok a külsőmön, ha a tévében látom ugyanezt esténként, már nincs módom változtatni. Elég nyomasztó ám mindennap szembesülni önmagaddal egy teleregényben.

– Más a fél életét odaadná egy Jóban Rosszban-szerepért. Neked hogy sikerült bejutnod?

– Akkoriban az Új Színház stúdiójában dolgoztam, tanultam, és ott szóltak, hogy menjek el a TV2 castingjára. Annyit tudtam csupán, hogy valami sorozat fog indulni. Megláttak, meghallgattak, és azon nyomban kiválasztottak a szerepre. Ez nagy elégtétel volt, hiszen háromszor felvételiztem a Színművészetire, de a legutolsó rostán mindig kiestem. Azt mondták, túlságosan érett vagyok. Túlságosan is tudom, hogy miről szól ez a szakma, hogy mit is akarok az élettől. Nekik egy formálhatóbb anyag kell.

– Ez akár dicséret is lehet…

– Akkor nem éreztem annak. De a dolgokat nem tudom visszafordítani, tény, hogy már négyévesen a színpadon álltam, hatéves koromtól folyamatosan szinkronizálok, és mindent lehetőséget megragadtam a világon, csak hogy színész lehessek. Soha fel sem merült bennem más szakmának még csak a gondolata sem.

– Akkor kis különc voltál az iskolában.

– Ötödikes koromtól magántanuló lettem. Addig meg én voltam az iskola réme: folytonos verekedések, késések, hiányzások, nem tagadom, hogy könnyebb lett az életem, mikor már nem volt kényszer, hogy nyolcra beérjek a tanterembe. De a rengeteg szerep, esti fellépés, tánc- és énekóra mellett képtelen is lettem volna erre. A tanulás persze nem maradt abba, a mai napig folyamatosan képzem magam. Ezen a pályán nem lehet kényelmesen hátradőlni, és várni a felkéréseket. Kemény munka fekszik minden félmondatban, ami a színpadon elhangzik.

– Mit jelent egy színésznek a sorozatszerep?

– Olyan, mintha életedben először rámennél a jégre. És ez a tükörsima felület tele van lékkel, bármikor beleléphetsz.

– Nem hangzik valami jól…

– Szeretem ezt a munkát. Azt nem tagadom, hogy nehezen döntöttem. Ha jól emlékszem, majd négy hónapig hezitáltam, mire igent mondtam. De mit is lehetett akkor tudni egy sorozatról? Hogy beindul, és remélhetőleg sokan fogják majd nézni, de azt honnan tudtam volna, hogy mit vállalok? Lehet, hogy bukás lesz, és a nevemet is a bukottak közé sorolják? Viszont az is lehet, hogy hatalmas siker várható, akkor meg egyik napról a másikra sztár leszek? Megismernek az utcán? Rengeteg kérdés kavargott akkoriban a fejemben.
Aztán amikor beindult a Jóban Rosszban a tévében, az első adást két barátom és egy üveg whisky társaságában néztem végig. A haverok majd meghaltak a röhögéstől, én meg döntöttem magamba a whiskyt. Akkor úgy éreztem, a világ összes whiskyje se lesz elég, hogy ezt kibírjam… Hihetetlen mágus a tévé. Egyik napról a másikra beköltöztem a családok hétköznapjaiba, sőt úgy is mondhatnám: családtag lettem. Volt olyan asszony, aki ismeretlenül odajött hozzám, és a kezét tördelve kérdezte, hogy leszoktam-e már a drogról. Először nem is értettem, hogy miről beszél.

– Összenőttél a szerepeddel?

– Nem gondolnám. Természetesen aki nap mint nap nézi a sorozatot, annak én egy esős délelőtt a villamoson is Nemes Dávid vagyok.

– Azért jó érzés lehet, hogy ilyen sokan megismernek.

– Az első időszakban nagyon zavart, ha megnéztek az utcán. Ha odajöttek hozzám, és megszólítottak. Akkoriban nem is szerettem felszállni se buszra, se villamosra, mert folyton azt éreztem, hogy bámul valaki. Ma már ezt is megszoktam. De az kifejezetten zavar, ha valaki túlságosan erőszakosan nyomul: a múltkor például egy buliban szinte a képembe mászott valaki a mobiljával, hogy lefotózzon. De azzal sem tudok mit kezdeni, ha kivágott blúzos, miniszoknyás lányok odajönnek hozzám, hogy szívesen járnának velem. Így legalább ők is ismertek lesznek…

– A barátnőd mit szól az effajta sikerhez?

– Régen túl vagyunk azon, hogy ezzel foglalkozzunk. ’94 óta ismerjük egymást, másfél éve vagyunk együtt. Érti a helyzetet, hiszen félig ő is szakmabeli.

– Mi az, hogy félig?

– Színésznek indult, aztán úgy döntött, inkább más pályát választ magának. Gyógypedagógusként dolgozik, és most így boldog. De örülök, hogy belekóstolt ebbe a pályába, mert így pontosan érti, hogy miért vagyok kibukva, mondjuk, egy III. Richárd előadás után. Aki nem ismeri a színészek életét, azzal sem tud mit kezdeni, hogy éjfél előtt nem sokszor érek haza. Mert a darab után még beszélgetni kell, kicsit kávézni, feldolgozni a történteket. Csak utána lehet a hétköznapokba visszasüllyedni: beülni az autóba, hazavezetni, megvacsorázni…

– És te nem fogsz egyszer besokallni?

– Jól érzem magam a bőrömben. Soha, egy fél pillanatra sem merült fel bennem, hogy mással is foglalkozhatnék. Pedig most különösen nehéz… Egy olyan térdbaleseten vagyok túl, hogy jó, ha fél év múlva normálisan járni fogok. Számos szerepet vissza kellett adnom. Egy reklámfelkérés egyből ugrott, pedig jól jött volna anyagilag. De összeszorítom a fogam, és nem kesergek: járok gyógytornára, utána jöhet a műtét, újabb lábadozás, gyógytorna, és megint a régi leszek. Jöhet a heti öt szigetkör, félmaraton, nyáron vitorlázás, műugrás… és újra ezerrel pörgetem az életet.