 |
– Tíz éve dolgozol a legnagyobb kereskedelmi tévénél, a munkatempó itt egészen más, mint amikor kezdtél a Szabadság téren, de hát ebben a szakmában nem is lehet nem fiatalnak maradni, igaz?
– Igaz bizony! Belülről amúgy nem érzem magam többnek tizennyolcnál! Valószínűleg hatvanéves koromban is így fogok erről vélekedni, csak akkor már nem tudom olyan könyen lefutni a távot, mint most! Nem lettem szomorú a negyvenes számtól, csak elgondolkodtatott: rájöttem, hogy elégedett vagyok azzal, amit idáig elértem, hiszen egészséges vagyok, van két fantasztikus fiam, akiket mindenkinél jobban imádok, és a karrierem alakulására sem lehet panaszom. Viszont a két válásomat kudarcként élem meg, sajnálom, hogy így alakult. A jó a rosszban az, hogy mindkét exfeleségemmel baráti a kapcsolatom, a gyerekek miatt szoros, rendszeres a viszonyunk, mindnyájan a fiaink érdekeit tartjuk szem előtt. De talán enélkül is működne a baráti hang közöttünk. Ez persze nem csak nekem köszönhető, hármunkon múlik, hogyan jövünk ki egymással.
– Te egy született „angyal” vagy: jóban vagy az exeiddel, a családtagjaid imádnak, a munkatársaid kedvelnek! Nincs is haragosod?
– Haragosomról konkrétan nem tudok, bár nem szerethet mindenki, ezt jól tudjuk, így bizonyára akad olyan, aki nem rajong értem. Ezt nem is értem! A munkahelyemen amolyan hangulatfelelős is vagyok, kolléganőm, Erős Antónia mondja mindig nekem dicsérőleg, hogy már rég megfigyelte: ha rosszkedve van valakinek a bentiek közül, én azonnal mosolyt tudok csalni az arcára egy jópofa beszólással, egy poénos megjegyzéssel. Való igaz, szeretem, ha jó a hangulat körülöttem, fagyos légkörben szerintem borzasztó dolgozni. Viszont ha nekem van valami bajom – megjegyzem, ezt rajtam azonnal lehet látni –, jobb, ha békén hagynak és messze elkerülnek, ezt mind a kollégáim, mind a szeretteim tudják.
– Fegyelmezett munkatársnak tartanak a kollégáid, kiegyensúlyozottság, már-már hűvös nyugodtság leng körül: tudsz azért néha érzelmes is lenni?
– Ez hangulat kérdése nálam, de az biztos, hogy nem vagyok rideg. Nagymértékű érzelmi hullámzásaim tényleg nincsenek, ám tudok romantikus lenni, érző szívű. Ha pedig az kell, én is ki tudom adni a dühöt magamból, falrengetően üvöltök, ha éppen úgy alakul. Megjegyzem, ez utóbbi nagyon-nagyon ritkán fordult még elő.
– Vajon mivel lehet Szellő Istvánt igazán felbosszantani?
– Butasággal és tehetségtelenséggel, ez a kettő a világból ki tud kergetni! Aki pedig szörnyű tehetségtelen, de megpróbál mégis rettentő szorgalmasnak tűnni, az szerintem egészen elborzasztó!
– Ha mondjuk egy nő butaságot tesz vagy mond, hogyan kezeled?
– Néha türelmetlenül fel is tudok csattanni olykor rendesen, de rögtön meg is bánom. Ezek a szituációk nálam nem tartanak pár pillanatnál tovább, ezt mindenki tudja rólam, aki ismer. Nem vagyok veszekedős fajta, bár házsártos, az tudok lenni. Néha el is gondolkodom azon, milyen ostoba apróságokon húzom fel magam időnként, mekkora energiapocsékolás is ez. Aztán persze újra beleesem ebbe a hibába.
– Volt már két házasságod, jelenleg is kapcsolatban élsz. Mennyire tolerálod a veled élő nő negatív tulajdonságait, és mennyire várod el, hogy ő tolerálja a tieidet?
– Utóbbit maximálisan, mint minden férfi… A negatív tulajdonságokat nehezen bár, de el tudom viselni. Ha az kell, meg tudok bocsátani, de a barátnőm, Renáta esetében negatív tulajdonságokról szerencsére szó sincs, remekül megvagyunk együtt, jól összeillünk.
– Édesapád szeptemberi elvesztése után nemrég nyaralni vitted édesanyádat egy forró égövi országba, és hogy még jobban felderítsd, veletek tartott két fiad, a tizenegy éves Andris és az ötéves Ádám. Mivel elváltál a fiúk mamáitól, gyakorta kényezteted őket hasonló meglepetésekkel, vagy igyekszel szigorú apukájuk lenni?
– A televíziós beosztásom miatt előfordult már, hogy pár napra kikértem az iskolából-óvodából a srácokat, de erre ritkán kerül sor, a mostani alkalom is egyedi volt. Szerettem volna, ha anyukám kicsit kipiheni magát a történtek után, és jobb hangulatba kerül, ehhez pedig a szép környezet, a napfény, a tenger és az unokáival való foglalkozás jó ötletnek tűnt, és igazam is lett. Amúgy mindkét fiam anyukája remekül neveli a srácokat, de én is igyekszem rendre szoktatni őket. Bár rettentően imádom mindkettőt, szívem szerint agyonkényeztetném őket, csak meg ne tudják… Szigorú nem vagyok, de a tengerhez elvittünk egy-két tankönyvet is, és közösen átvettük a kijelölt anyagokat, épp azért, hogy Andris ne maradjon le semmiben, amíg távol vagyunk a sulitól.
– Úgy tudom, Andris elég jól tanul, te milyen voltál az ő korában?
– Azokból a tárgyakból, amelyeket szerettem, mindig ötösöm volt, a többivel – elsősorban a matekkal – meggyűlt néha a bajom, de annyit mindig tanultam, amennyit muszáj volt. Andris hasonlít hozzám ebben, a figyelme néha elkalandozik, és olyankor becsúszik egy gyengébb jegy. Természetesen próbálok neki segíteni mindenben, de tanulni igazán a mamájával szokott, neki nagyobb türelme van hozzá, ebben én nem jeleskedem túlzottan.
– Ezek szerint nem vagy pedagógusalkat?
– Nem üvöltök a gyerekkel, ha nem érti elsőre, amit magyarázok neki, de gyerekkoromban nálunk is inkább anyukám tanult velem. A nők jobbak az ilyesmiben, ezt el kell ismerni.
– Mennyire szeretsz „sztárhíradós” lenni?
– Tagadhatatlanul jólesik, ha felismernek az utcán, ha megszólítanak a közértben, ha autogramot kérnek, ha kedvesen elbeszélgetnek velem, de „sztár” nem szeretek lenni, sokkal inkább híradós. Minden áldott nap látnak bennünket az emberek az RTL Klub képernyőjén, befogadtak minket, szinte családtaggá váltunk az évek során. Épp emiatt gondolom azt, hogy nekünk igazán nincs szükségünk arra, hogy folyton a bulvárlapok hasábjain, netán címlapjain szerepeljünk. Nem szeretném, ha csak amiatt érdekelném az embereket, mennyit és milyen okból szerepelek az újságokban. Nekünk, híradósoknak az a dolgunk, hogy okosan, hitelesen és korrekten tájékoztassuk a nézőket arról, ami aznap itthon és a nagyvilágban történt.
– Sármos, magas, jóképű férfi vagy „tisztes, őszes” halántékkal: úgy tűnik, évek óta egy dekát sem híztál, remekül mutatsz a képernyőn, de akkor is így vigyáznál a megjelenésedre, ha háttérmunkásként dolgoznál?
– Nem vagyok sorozatszereplő, akinek kikötik a szerződésében, hány kiló lehet, de az tény, hogy szeretek adni magamra, ez pedig független a képernyőtől, bár az is igaz, hogy annak, aki folyton szem előtt van, szerintem kötelező ízlésesen, elfogadhatóan kinéznie. Amúgy szerencsés alkat vagyok, tartom a súlyom, és sportolni is el-eljárok, bár már sokkal ritkábban, mint szeretném. A rendszeres teniszezés, vívás hiányzik az életemből, viszont újabban az úszás és a futás az, amire időt szánok, otthon pedig egy úgynevezett sífutó géppel edzek szabadidőmben. A televíziós munkát sem bírnám szusszal, ha nem figyelnék oda eléggé az állóképességemre.
– Azelőtt – főként persze riporterként a Magyar Televízióban, de később kezdetben az RTL Klubon is – gyakran forgattál önálló, érdekes anyagokat: háborús övezetekbe utaztál, gyerekkatonákkal találkoztál, gyémántbányákba ereszkedtél alá. Nem hiányzik, hogy többször állhass fel az íróasztal mellől?
– Fél éve ment az utolsó anyagom az RTL Klub képernyőjén, a XXI. század című műsornak készült. Az ember a lehetőséget magának teremti, bármikor bekopoghatok a főnököm ajtaján egy-egy jó ötlettel, de nem tehetünk egyenlőségjelet korábbi riporteri munkám és a mostani híradós feladataim közé, hiszen a kettő teljesen más beosztást jelent. Riporterként utaznom kellett, híradósként pedig a műsorvezetés a legfőbb dolgom. Persze hiányzik a gyakoribb önálló forgatás, viszont ahogy magamat ismerem, annyira imádok világot látni, hogy ha minden héten elutazhatnék valahová, azt is kevesellném!
