– Gratulálok a Ruttkai Éva-díjhoz! Mit éreztél, amikor kimondták a neved a díjátadón?
– Nagyon meglepődtem. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy én leszek a díjazott. Ami a legcsodálatosabb számomra ebben az elismerésben, az, hogy a kollégáim szántak rá időt, és eljöttek megnézni a színházban, akkor is, ha nem játszottunk együtt. Kicsit utánanéztem, hogy ki kapott eddig Ruttkai-gyűrűt. Megható ugyanazt a díjat átvenni, amit Darvas Iván, Gálffi László, Eszenyi Enikő, Papp Vera, Börcsök Enikő és még sok más remek színész kapott eddig.
– A társulat színészei titkos szavazáson arra voksolnak, hogy ki nyújtotta a legjobb alakítást az elmúlt évben. Mennyire szakmai ez a díj, és mennyit számít, hogy kikkel vagy jóban a csapatból?
– Most, hogy így belegondolok, talán a kollégák sokkal szigorúbbak minden szakmai zsűrinél, hiszen évek óta ismernek, látják a fejlődésemet, tudják, mennyit változtam. Napról napra látnak a színpadon. Az elismerés a teljesítménynek szól elsősorban, de biztosan benne vagyok én, mint ember is. Nagyon szeretek beszélgetni a büfében Venczel Verával, Harkányi Bandi bácsival és a többiekkel, de azt gondolom, nem ez számított a szavazásnál.
– A tavalyi év közepén is átvehettél egy rangos elismerést, te lettél a legjobb harminc év alatti színésznő a Pécsi Országos Színházi Találkozón.
– Annak is nagyon örültem, de az kevésbé ért váratlanul. Az ünnep című darabban játszott szerepemért ítélték nekem azt a díjat. Amikor az ember elmegy a POSZT-ra, nagyjából mérlegeli, mire számíthat. Megnézi, hogy milyen produkciókban, milyen szerepeket játszanak a harminc év alatti színészek. A kedvesem pont azt az előadást látta, amelyet a zsűri is megnézett. Mondta, hogy nagyon jó voltam, és szerinte esélyes lennék, ha nem lenne ennyire nyúlfarknyi a szerep. Szóval tudtuk, hogy arra esélyes vagyok, de a Ruttkai-emlékgyűrűről még csak álmodni sem mertem.
– A gyűrűt megtarthatod, vagy jövőre tovább kell adnod?
– Olyan jó, hogy megkérdezted, végre valahol elmondhatom, mennyire gyönyörű ez az ékszer! A legtöbb gyűrű, amit a rangos díjjakkal adnak, esetlenül nagy fejű pecsétgyűrű. De ez egy álomszép, kecses darab. Olyan, mint egy jegygyűrű, csak vastagabb egy picivel, és Ruttkai Éva aláírása van belevésve. Megtarthatom és hordani fogom a bal kezem középső ujján. Ha egy-egy próbán nehezebben megy majd a szerepformálás, lepillantok a kezemre, hogy erőt merítsek belőle.
– Ruttkai Éva neve eddig mit jelentett neked?
– Személyesen nem ismertem őt, és sajnos, színpadon sem láthattam, csak tévéfilmben. Kedvencem a Butaságom története, amit a díjátadó előtt pár nappal vetített valamelyik tévéadó. Pont akkor kezdődött, amikor éjszaka hazaértem a színházból. Bármennyire is fáradt voltam, annyira lenyűgözött Ruttkai Éva játéka, hogy végignéztem. Kamasz koromban a barátnőmnél kezembe került a Parancsolj, tündérkirálynőm! című kötet, amely Ruttkai életét dolgozza fel. Belelapoztam, annyira magával ragadott Ruttkai személyisége, hogy kölcsönkértem… sőt, még mindig nálam van!
– Azt mesélted egy interjúban, hogy általános iskolában te voltál az osztályban a rövid hajú, duci cigánylány, akit mindenki csúfolt. Mennyire volt nehéz a színpadig vezető utad?
– Sopron mellett, egy kis faluban éltünk, nem volt könnyű gyerekkorom. Kaptam két szakmai díjat, egyre inkább figyelnek rám, jó szerepeket játszom, most itt tartok, de ez is csak egy állomás, nem az út vége. Az utam nyilván ezentúl is ugyanilyen nehéz marad. Ez egyáltalán nem baj, hiszen a színházban a munkát szeretem a legjobban. Azt, ahogy megdolgozol egy szerepért estéről estére. Az Eszenyi Enikő, rendezte Az ünnepben egy pincérlányt játszom. Enikő elküldött gyakorlatra a Gundel étterembe. Egész nap cipeltem az iszonyú nehéz tálcákat. Mondták, hogy vegyek föl fehér felsőt, fekete szoknyával, de nekem nem volt fehér blúzom, ezért egy fekete alapon fehér virágos ruhában dolgoztam. A japán turisták le is fényképeztek, mert azt hitték, eredeti magyar népviselet van rajtam. Egy másik asztalnál francia filmes stáb ült, ők furcsán lesték minden mozdulatom. Nem értettem, miért bámulnak, végül kiderült, hogy nekik elmondták, egy szerepre készülő színésznő szolgálja ki őket. Nagyon élvezetem ezt a gyakorlatot. Amikor visszajöttem, Enikő kérte, hogy mutassam be, amit tanultam. Fogtam egy telerakott tálcát, bementem a színpadra, ahol megláttam Kamarás Ivánt, a darabbéli szerelmemet. Annyira elkezdtem izgulni, hogy remegett kezem-lábam, csörögtek a poharak, végül össze is törtek. Ez a remegés aztán benne maradt a darabban is, igaz, ma már leragasztjuk a poharakat, le ne essenek.
– Emlékszel arra a pillanatra, amikor elhatároztad, hogy színésznő leszel?
– Az igazság az, hogy még mindig nem volt meg az a pillanat. Nagyon sok minden akartam lenni gyerekkoromban, sok mindent ki akartam próbálni. A Színház- és Filmművészeti Egyetem mellett több helyre is beadtam a jelentkezési lapomat, például tanár szakokra. Végül fölvettek színésznek, de a pályám nem indult simán, nagyon meg kellett dolgoznom minden szerepért, minden sikerért. A rosszabb pillanatokban még mindig megfordul a fejemben, hogy mindent odahagyok, és új életet kezdek. Elmegyek tanítani, vagy utazgatok.
