Egy sündisznóvá gömbölyödött, szűkölő, szorongó, dacos kisfiút keresek a cukrászda egyik félhomályos sarkába húzódva. Tavaly, a Szabadság, szerelem című film bemutatója után is így találtam rá. Fel vagyok készülve arra, hogy ismét harapófogóval kell majd mindent kihúznom belőle. De sehol nincs. Egyszer csak az egyik asztaltól széles mosollyal felém int egy baseballsapkás, magabiztos amerikai. Nem hiszek a szememnek! Csak nem Fenyő Iván?
– Késtél – veti oda félvállról.
– Bocs, sokáig tartott a tatarozás. Mégiscsak Veled találkozom!
(Pimasz mosoly, szélesebb, mint a filmvásznon.)
– És te? Visszajöttél?
– Honnan? (Őszinte meglepődés.)
– Hát Los Angelesből.
– El se mentem.
– Pedig egy évvel ezelőtt nagyon úgy nézett ki!
– Ezt csak kitaláltad. Ilyesmire nem is gondoltam… Vagyis, dehogynem. Sokszor gondolok erre, de nem feltétlenül Amerikára. Kipróbálnám magam bárhol a világon. Az olyan lenne, mint betonpálya után füvön focizni.
– Jellemző, sztár lettél itthon, de neked ez sem elég.
– Én inkább színésznek hívom magam, de tényleg semmi nem elég. Az egész életet akarom, akár egy velős csontot, kiszippantani! Mindent vagy semmit.
– Látom, önbizalom, az van!
– Nem panaszkodom. Mióta tizenöt évesen Földessy Margit Színitanodájában felmentem a színpadra, hogy elszavaljam Hamlet monológját, tudom, hogy ez való nekem. Anyám azért íratott be, mert nagyon zárkózott voltam. Hátha ott egy kicsit kinyílok.
– Azért még nem teljes a siker…
– Még nem, de haladok. Nézz rám! (Ránézek. Szemtelen macsó, a tekintete szinte perzsel.)
– Mi tagadás, megváltoztál ez alatt az egy év alatt. Mi történt?
– Jól érzem magam. Amikor legutóbb beszélgettünk, éppen gödörben voltam.
– Furcsa, hiszen mindenki téged ünnepelt.
– És mégis. A munka meg a sikerek nagyon kellenek, sokat segítettek abban, hogy magamra találjak. De az emberi kapcsolatok fontosabbak.
– Új szerelem?
– Semmi közöd hozzá. (Ezt már ismerem. Felbosszantottam az oroszlánt.)
– Úgy kell veled bánni, mint a hímes tojással. Aszociális vagy.
– Lehet… De próbálom levetkőzni ezt a türelmetlenséget. Jó lenne, ha a barátaim sűrűbben figyelmeztetnének a rossz tulajdonságaimra. Néha leültetnének, hogy te figyelj, ez így nem megy.
– Persze, aztán jól megsértődnél!
– Csak azt hiszed. Bírom a kritikát. Sőt, ki is provokálom. Szükségem van rá. A szakmában meg különösen. Anélkül nem tudok továbbfejlődni.
– Oké. Akkor figyelj! Nekem az előző filmed, az S. O. S. szerelem sokkal jobban tetszett, mint ez. Ez is randi, az is randi, az igaz. De azért az a vígjáték mélyebb volt, több rétegű. Akadt benne egy kis társadalomkritika, egy kis irónia, de főleg dőltünk a röhögéstől. Ez meg most csöpögősre sikeredett.
– Megengedem. Ez egy romantikus film. Ha úgy tetszik, nőiesebb. De annak profi. És ez a lényeg.
– Na jó. Sok barátod van?
– Most, hogy ismertebb lettem, egyre több. De pontosan meg tudom különböztetni az igaziakat a hízelkedőktől. Nem szálltam el. Előbbiekből legfeljebb öt van. Abból is hármat még a gimiből ismerek. Rájuk is gondoltam, amikor az előbb az emberi kapcsolatokat emlegettem.
– És a nők? (Feszegetem tovább a húrt.) Az utóbbi két filmedben gyanúsan hitelesen játszod a széltoló pasikat.
