A szexi időjós gyerekei már látták Afrikát

– Vannak Ugandában hagyományos törzsi időjóslási szokások?

– Erről inkább a testvéremet kellene kérdezned, aki éppen most van itt nálunk látogatóban. Nekem semmi ilyesmi nem rémlik. Elég egyhangú ott az időjárás, a decembertől áprilisig tartó száraz évszakot májusban az esős váltja.

– Milyen emlékeid maradtak meg az afrikai gyerekkorodról?

– A hétköznapok sokkal felszabadultabbak a mieinknél, hiszen folyton mezítláb mászkáltunk, az iskolában viszont nagy a fegyelem. Élre vasalt egyenruhánk volt, a késésért vagy fegyelmetlenségért pedig komoly büntetés járt. Ott a verés is megengedett. Innen kerültem át később Németországban egy laza, Waldorf típusú iskolába, ami igazán ember- és gyerekbarát világ.

– Itthon ehhez képest egyházi gimnáziumba jártál.

– Ne is mondd, itt mindennap felelni kellett, és kőkemény tanulás. Az oktatási rendszer Magyarországon volt a legkeményebb, az ugandai pedig nevelési szempontból volt az. Tanulni igazából csak itthon tanultam meg.

– Kamaszként mennyire jelentett nehézséget számodra összeegyeztetni az afrikai és az európai énedet?

– Alapesetben sem könnyű megtalálnod magadat, de nálam ez még súlyosbítva volt. Anyu magyar, apu ugandai, nem tudtam eldönteni, hová tartozom. Ez a kettősség mindig megmarad bennem, függetlenül attól, hol élek. Ugandában nem voltam egészen fekete, ezért éreztem magam kicsit kívülállónak. Itthon meg nem vagyok annyira fehér, mint az itteniek. Örökké marad bennem egy kérdőjel, hogy igazából hova is tartozom.

– Nem tűnik véletlennek az sem, hogy légikisasszonyként is dolgoztál. Van abban a szakmában valami gyökértelenség. Otthon vagy mindenhol, de igazán sehol.

– Biztos van valami igazság abban, amit mondasz. Sokat utaztunk a családdal, és gyerekként automatikusan magamba szívtam ezt a világot. Soha nem idegenkedtem kimozdulni, ahogy a lányom, Panni életének is szerves részévé vált már az utazás. Három hónapos korától repülünk vele. Ha a férjem, aki pilóta, hosszabb útra indult, mondjuk, egy tíznapos torontói vagy bangkoki útra, mi is mentünk. Marcival már nehezebben tudjuk megtenni, ő nem olyan rugalmas ebből a szempontból, mint a nővére. Őt még edzeni kell, mert nem az a kimozdulós fajta.

– Édesanyád jól érzi magát Ugandában?

– Igen, neki már az a saját világa. Nincs hozzászokva, és nem is tudja elfogadni például azt a bürokráciát, ami itthon van, és itt persze a klíma is kedvezőtlenebb. Kint sokkal felszabadultabb, lazább az élet, és nagyon könnyű találni olyan házi segítőt is, aki együtt lakik a családdal. Itthon sokkal önállóbbnak kell lenni, senki nem intézi el helyettem, amit én nem végzek el.

– Láttad Az utolsó skót királyt? Kíváncsi lennék, miben volt ez a film más a te szemeddel.

– Még csak most készülök megnézni. Csak annyit tudok, hogy Idi Aminról, az ugandai diktátorról szól. Nekem róla nincsenek közvetlen élményeim, mert mindössze kétéves voltam, amikor az uralkodása elérte a mélypontot, és kitört a polgárháború. Kenyán keresztül menekültünk, az öcsém már ott született.

– Jártak már a gyerekeid a szülőhazádban?

Még több az e heti Nők Lapjából: • Tojásos reggelik » • D. Tóth Kriszta: Betegecske fergetegecske » • Lázár Ervinre emlékezünk » • Kölcsönkért kastélyszálló » • A virágok nem ítélnek » • Rapid-randi Luís Figoval » • Rendhagyó énekóra Palya Beával »