Dobó Kata elárulta szépségtrükkjeit

Nagy ezüsttáska, sportos farmer, hátul összefogott haj – Dobó Kata első ránézésre hétköznapi diáklány. De a Ráday utca közönségét nem tévesztheti meg! Ahogy lehuppanni készülünk az egyik teraszon, egyszerre öt férfi ugrik, hogy alátolja a széket. Kata egy pillanatra meglepődik, majd frivolan felkacag: „Nahát, ennyi gentlemant!” Én meg csak megilletődötten pislogok, hogy na, kivel ülök én egy asztalnál!

– Azért ez nem történik meg velem mindennap! Meg is őrülnék – szabadkozik Kata, amikor a spontán csoportosulás végre oszladozni kezd körülötte. – Szerencsére hetek telnek el úgy, hogy észre se vesznek.

– De azért jólesik? Én például mit nem adnék, ha most a bőrödben lehetnék.

– Persze, hogy jólesik, de ez az, amit soha nem irigyelnék meg a híres hollywoodi színésznőktől. Gondolj bele, egyetlen percre sem engedhetik el magukat. Folyton meg kell felelniük a róluk kialakított képnek. Nem okozhatnak csalódást!

– Te okozhatsz?

– Nem szeretnék, és sokáig nem is tudtam levetkőzni a megfelelési kényszert, de mára már eljutottam oda, hogy képes vagyok smink nélkül is lerohanni az utcára. Ez egyébként is Magyarország. Itt még el lehet bújni.

– Szeretsz elbújni?

– Nagyon. Az alaptermészetemhez tartozik, hogy szeretem a magányt. Imádok például olvasni, filmet nézni, vagy csak egyszerűen lenni. Az persze jó, ha van a háttérben valaki, egy biztos pont, aki mindig ott van, ha szükség van rá, és nem sértődik meg, ha időnként elvonulok.

– Úgy látom, most éppen nem az elvonulós korszakodat éled. Sugárzol, vonzod a férfiakat, hangosan kacagsz…

– Nagyon jó passzban találtál. Most vagyok túl egy remek próbán, ahol már nézők is voltak, és – bár tudom, hogy soha nem szabad lepillantani a színpadról – én a szemem sarkából figyeltem a reakcióikat. Olyan is akadt, aki a könnyeit törölgette, úgy meghatódott. Ez egy kicsit megnyugtatott, három nappal a bemutató előtt.

– Libikóka a címe a darabnak, ugye? Miről szól?

– Egy balett-táncosnőről, akinek nem úgy alakult az élete, ahogy szerette volna. Aztán egyszer csak találkozik egy hasonlóan szerencsétlen életű férfival, és egy percre úgy tűnik, közösen újrakezdhetik. Szép történet.

– Balerina? Akkor ezért vagy ennyire vékony! Biztosan le kellett fogynod.

– Dehogyis. A stressztől van. Én ilyenkor nem tudok enni, összemegy a gyomrom.

– Pedig jól néz ki a tányérodon az a grillezett zöldség…

– Ráadásul egészséges! Többek közt ezt is Amerikából hoztam.

– Pont ott, ahol mindenki hamburgerrel tömi magát?

– Ne felejtsd el, hogy Los Angelesben éltem, nem „Amerikában”! Ott mások az értékek, más a mentalitás. Mindenkinek álmai vannak, és mindent meg is tesz érte, hogy valóra váljanak. Nem lehet elhízni, rosszul öltözködni, meg kell felelni bizonyos elvárásoknak…

– Például nem lehetsz ráncos, nem lehet nagy orrod, x- lábad…

– Pontosan. Bár én épp ott ismerkedtem meg néhány olyan idősebb hölggyel – később a barátnőim lettek –, akik úgy, ahogy voltak, természetesen, őszen, mégis büszkén viselték a korukat. Szerintem így voltak szépek. Hozzám se nyúlt még plasztikai sebész, és húsz év múlva sem fog.

– Nana, soha nem tudhatod!

– Szerintem mi itthon nagyon rosszfelé haladunk. Majmoljuk Amerikát, és nem csak a jó dolgokat. Például behódolunk a műszépségnek és a gyors sikernek. Számomra a szépség teljesen mást jelent. Elsősorban harmóniát. Ha valaki békében van magával, és rátalál az útjára, az kiül az arcára is.

– Te most békében vagy magaddal?

– Igen, azt hiszem. Megszenvedtem ezért az érzésért… Teljesen átlagos kamaszlány voltam, se szép, se csúnya. Tudod, az a fajta kedves lány, aki mindenkinek megpróbál megfelelni. Nem volt semmihez önbizalmam. Fodrász vagy tévébemondó szerettem volna lenni, de még ezek is álomnak tűntek. Az osztálytársaim közül senki sem hitte volna, hogy egyszer még a magazinok címlapjáról nézek le rájuk.

– Lám, mit tesz a szépség!

– Én sokáig ezt se tudtam magamról. Talán nem is voltam szép. Legalábbis a környezetem soha nem erősített meg ebben.

– A szüleid sem?

– Édesapám legalábbis soha nem efelé terelgetett. Diplomát szerettek volna adni a kezembe, ami biztos megélhetést nyújt. Ez volt a cél. Igaz, végül nem akadályoztak meg abban, hogy arrafelé menjek, amerre a szívem diktálja. Hálás vagyok érte.

– Ki mondta először, hogy gyönyörű vagy?

– Az első szerelmem. Tizennyolc évesen a tudtomon kívül benevezett egy modellversenyre. Képzelheted, egy lány Káposztásmegyerről, és egyszer csak az Év legszebb arca lesz! Aztán a fotózások közben lassan elhittem magamról, hogy tényleg jól festhetek. Azt mondják, szeret a kamera. Ez egy adottság, nem kell tennem érte semmit. Ilyen az arcberendezésem, így esnek rá a fények, vagy nem tudom. De ez az egész eleinte nagyon sok bizonytalankodással járt. Még ma is előfordul, ha egy fotós irányítani akarja a mozdulataimat, hogy ne így vagy ne úgy tartsam magam, hogy rám törnek azok a korai szorongások.

– Aztán eljátszottál egy szerepet A miniszter félrelép című filmben, és két év múlva elindultál Amerikába szerencsét próbálni. Ehhez azért, valld be, nagy önbizalom kellett!

– Hát éppen ez az, hogy nem volt elég nagy. Andy Vajna ugyan tehetséges embernek tartott engem, de én nem hittem magamban. Amerikában pedig csak az győzhet, aki megingathatatlan és nagyon erőszakos. Engem nem ilyen fából faragtak… Az első három év rettenetes volt! Még egyszer nem csinálnám végig. Vagy a mai eszemmel talán mégis? Aztán persze lettek barátaim, kezdtem jobban érezni magam. Gyönyörű helyen éltünk, negyven percre a tengertől. Bármikor lemehettem a partra napozni, töltekezni. Az vesse rám az első követ, aki nem élvezte volna ezt!

– Eszem ágában sincs. Én is napimádó vagyok.

– Azért persze vigyáztam vele, mert nagyon veszélyes. Védem a bőröm minden lehető módon, szoláriumba pedig egyáltalán nem járok. Attól kifejezetten félek. De a sok boldogsághormonról, amit a napfény termel, nem bírok lemondani.

– A sok „szenvedés” mellett biztosan rengeteget tanultál is.

– Kétségtelen, hogy sokat köszönhetek annak az időszaknak. Ott lett stílusom, végre el mertem engedni magam, kinyílt a világ. Rájöttem, mi a profizmus, hogyan kell megjelenni, felöltözni…

– Tényleg, mit viselnek ott egy fogadáson?