Csak filmekből ismerhetjük a balettművészek már-már önsanyargatóan fegyelmezett életét, és ámulattal figyeljük a varázslatot, amelyet szavak nélkül hoznak létre a színpadon. Keveházi Krisztina civilben bohémnek tartja önmagát, és a fegyelmet meghagyja a színpadra.
– Tizenöt éve tagja a Magyar Nemzeti Balettnek. Mennyire fontos önnek a jó társulat?
– Nagyon. Létfontosságú dolog, hogy az ember jól érezze magát a munkahelyén, ha nem így van, akkor az látszik a munkáján, a közérzetén, az egészségén is. Nagyon szeretem ezt az együttest, a második családomnak tekintem őket. Mély barátságok is szövődtek közöttünk tizenöt év alatt. Előtte tíz évig együtt jártunk iskolába, vagyis nagyjából nyolcéves korunk óta ismerjük egymást.
– Művészcsaládban nőtt fel, egyértelmű volt, hogy követi a szülők példáját?
– Az Operában nőttem fel, óvoda után oda mentem a szüleimhez. Pici koromtól ezt láttam magam előtt, egyértelmű volt, hogy erre a pályára lépek majd, más ötlet nem is nagyon merült fel bennem.
|
Névjegy Keveházi Krisztina Tanulmányait a Magyar Táncművészeti Egyetem után Londonban, a Covent Garden balettiskolában, majd ezt követően a kijevi Sevcsenko-opera balettegyüttesében végezte ösztöndíjasként. A kijevi társulatnál a legkiválóbb balettmesterek és partnerek közreműködésével számos klasszikus balett főszerepét tanulta be és táncolta el. Ezt követően rendhagyóan, már tizenhét évesen próbatánccal nyert felvételt a Magyar Állami Operaház balett-társulatába. Már az első évben kisebb szólófeladatokat, később nagyobb feladatokat kapott. Születésnapja: 1977. január 6. Csillagjegye: Bak Hobbija: kertészkedés, állatok (három kutya, macska, halak) Szülei: Keveházi Gábor és Bán Teodóra Néhány szólószerepe: Szentivánéji álom: Titania Zorba: Özvegy Diótörő: Mária hercegnő Giselle: Myrtha |
– Melyik volt az eddigi legkedvesebb szerepe?
– Mindig az aktuális. Most a Zorba, előtte a Szentivánéji álom volt. Minden darab közel áll hozzám.
– Számos helyre eljutott a világban. Hova utazna vissza leginkább?
– A legkedvesebb emlékem Athénhoz fűződik. A Zorba című darabbal több ezer néző előtt léphettünk fel az Akropoliszban. Zárt térben visszhangzik a terem a tapstól, ez viszont egy szabadtéri előadás volt, és szállt a zene a távolba. Elmondhatatlan érzés volt. Hatalmas a színház, mégis teljesen megtelt. Oda bármikor visszamennék.
– Könnyen megszokta, hogy A Társulat című műsorban táncolás helyett beszélnie kellett?
– Nagyon furcsa volt, hiszen mellettem a zsűri többi tagja volt már hasonló helyzetben, vagy abból élnek, hogy beszélnek. Egy balettművésznek az első dolog, amelyet megtanítanak az iskolában, hogy nem beszélhet. Azt sem mondhatja, hogy igen vagy hogy jó. Igyekeztem felzárkózni hozzájuk, de mire belerázódtam, és kezdtem volna feloldódni, már vége is lett a műsornak. A színház az én szakmám is, de nekünk itt elsősorban az énektudást és a színészi teljesítményt kellett értékelnünk, nem a mozgást. Az az igazság, hogy már most nagyon hiányzik a műsor, a zsűritársaim és a fiatalok.
– Közel került a versenyzőkhöz? Ki volt a kedvence, kinek drukkolt?
– A döntősök mindannyian a kedvenceink voltak. Kifejezett favoritom nem volt, de mindenki nagyon aranyos és tehetséges, így a szerepdöntőkön már nagyon nehéz volt letennem a voksom egy-egy ember mellett. Bízom abban, hogy ezek a fiatalok megértik, hogy mekkora lehetőséget kaptak azáltal, hogy hétről hétre kiállhattak az ország elé, és megmutathatták magukat. Rengeteget fejlődtek az elmúlt hónapokban, és most az István, a király próbája alatt is biztosan csiszolódnak még. Muszáj minden kritikából a pozitívumot leszűrniük. Minden kritikát építő jellegűként kell felfogniuk, akkor is, ha az adott pillanatban esetleg rosszulesik egy-egy megjegyzés.
– A balettművészeket mindig halálosan komoly embereknek képzeljük. Mennyire jellemző Önre a fegyelem?
– Amikor kell, fegyelmezett tudok lenni, és összpontosítani, de én csapongó vagyok, szeretem látni a vicces oldalát a dolgoknak. A színpadon egyértelmű, hogy kötelező a fegyelem, de a magánéletben vidám vagyok. Az Operában mi egy zárt világban élünk. Ez a burok nagyon sok mindentől megóv minket, de van életünk az Andrássy úton kívül is.
– Édesanyja, Bán Teodóra jelenleg rendezvényeket, előadásokat szervez. Ön hogyan képzeli el a jövőjét?
– Szakmailag még nem tudom. Szeretnék gyerekeket tanítani, de még ezen sem gondolkodtam igazán. Magánéletileg is vannak terveim. A kislányom, Jázmin már hétéves, nagyon szeretnénk neki kis testvért, legalább egyet.
– Belőle is balerina lesz?
– Lehet, hogy ő is viszi tovább ezt a vonalat, de igazából örülnék neki, ha valami más szakmát választana. Annyi balettművész van már a családban, nem kötelező neki is ezt az utat járni.
– Lehet, hogy éppen musical-énekesnő lesz, és tíz év múlva ő lesz Réka az István, a királyban…
– Meglehet. Egyelőre vele kapcsolatban az a legnagyobb elismerés számomra, amikor elalvás előtt azt mondja: „Szeretlek, anya.”
– Milyen munkák várják idén?
– A repertoárból a Szentivánéji álom, az Elfújta a szél, a Zorba és a Diótörő mindenképpen. Szoktam nyaranta külföldi vagy hazai gálákat vállalni, de idén pihennem kell a családdal. Muszáj magamra is több időt hagynom, hogy feltöltekezhessem.
– Mivel tud leginkább kikapcsolódni?
– Olvasni nagyon szeretek. Éppen most készülök a könyvesboltba, hogy beszerezzek néhány könyvet a kedvenc magyar íróimtól. Szezonban annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok olvasni. Tavaly nyáron olvastam az utolsó könyvet Helsinkiben. Az Bartis Attila Nyugalom című regénye volt, amelyből éppen Alföldi Róbert rendezett filmet. Még nem láttam, hogy milyen lett, de hamarosan pótolom ezt a mulasztásomat.
– Mivel tartja formában magát?
– Kevés alvással és balettel. Napi négy-hat órát mozgok, az éppen elég. Ha van időm, akkor szeretek úszni, szaunázni, és odafigyelek a táplálkozásunkra is. A kislányomban már most tudatosítom, hogy milyen ételek egészségesek.
Fotók: Dobos Tamás
