Minden úgy lett, ahogy ő akarta. A sors is a kezére játszott. Festés-mázolás volt éppen a házban. Lehetetlen állapotok. Maga is, mint egy kilakoltatott tudós, papírjainak hűlt helyét találta… Hiába szerettem volna hát leülni a szobájában. Abban a puritán, könyvekkel telezsúfolt kuckóban, ahol kevés a tárgy, az emlék, de ami mégis helyet kap, sokat mesél…
 |
| Zétényi Lilivel |
– Elemér, hűséges maga a tárgyakhoz?
– Csak ahhoz, amit nagyon kedvelek. Mint az édesapám írógépét. Ezerkilencszázhúszban kezdett rajta gépelni. És írt minden áldott nap. Kopogott az öreg Remington. Kivéve a háború néhány napját. Aztán én örököltem, folytattam vele az írást, míg nem jött ez a számítógépes világ. Hatvanévnyi gépelés benne van abban a gépben. Az ilyen tárgyakat szeretem. De ez a maga magnója se mostani darab…
– Több mint húsz éve használom… nem szokott cserbenhagyni. Csak nehéz…
Ekkor már a hűvösvölgyi cukrászda teraszán ültünk. Fél tégla súlyú öreg magnóm – csak később derült ki, felvette a parkoló, a cukrászda, a környék minden zaját, szerencsére a professzor úr beszédét is. Amikor visszahallgattam – nem kis teljesítmény volt -, eszembe jutott egy bekezdés Hankiss Elemér Idegen világban címmel írt önéletrajzi könyvéből. Az érettségi után, a budapesti Eötvös Kollégiumba került fiatalembert otthonról még figyelemmel kísérték…
„Debrecen azért a távolból is rajtam tartotta a szemét. Édesapámtól például gyakran, de mindig váratlanul jött egy postai levelezőlap, rajta a következő hét szóval: „Fésülködj. Ne hadarj. Húzd ki magad. Apád”
Kihozták a süteményeket. Kóstolja meg, biztatott, és egy kisfiú hevületével nekilátott a krémesének.
Míg ettünk, kérdezősködött. Én meg panaszkodtam, hogy mostanában sok gondot, nehéz időket élünk. Lehet, hogy meg kéne állnom, mondtam.
Fölnézett a krémeséből.
– Megállni…? Egy-egy nehéz helyzet talán nem is megállást, inkább változtatást jelent az ember számára. Lehet, hogy egy új, nehezebb élethelyzet, amelyből idővel kikerülnek, megújít sok mindent maga körül. És ez beleillik életének továbbépítésébe. Lehet, hogy olyan dolgokkal is szembe kell néznie, amikkel eddig nem kellett, és ebből, a gondok mellett épülés is van. A személyiségnek olyan területei nyílnak ki, amelyek egy más helyzetben alva maradnának. Vegye úgy, hogy ez mind nyereség…
– Magával megtörtént, hogy a nehézségekből jött a jó?
– Volt így, többször is. A lehetetlenül nehéz helyzetből jött a változás. Tudja, hogy ha az életem könnyű lett volna, én egy hólyag lennék.
– Ez szabály? Hogy a könnyű élet könnyűvé tesz?
– Nem mindenkit. Én bizonyosan hólyag lettem volna. Nem olyan régen nyilatkoztam egy rádióban, hogy ha másképp van a dolog és itt nincs kommunizmus, akkor én most Amerikában egy hólyag-professzor lennék. A kollégáim odakint halálra sértődtek. Olyan e-maileket kaptam, amilyeneket még életemben nem. Magukra vették. Pedig én úgy értettem, hogy az, hogy itt kellett élnem negyvenöt évet ebben a borzalomban, az szörnyűséges volt. És volt rengeteg haszna. Nem lettem akkora hólyag, mint lehettem volna.
– Hasonlót mondott a Príma Primissima-díj átadásakor. Hogy azzal segítették otthon, hogy alkalomadtán kinevették.
– Most is beírtam az új könyvem előszavába, hogy köszönöm a gyerekeimnek, hogy nem vettek komolyan.
– Ez tényleg segítség?
– Nagyon is. Különben az ember elszáll. Olyan könnyű szépeket gondolni…
– Magunkról…
– Bármiről. Szakmáról, világról, emberekről. Könnyű szépeket gondolni, és nagyon nehéz megcsinálni valamit, hogy abból valóság legyen. Az rettentő nehéz. És nagyon nehéz önmagunkat megvédeni az ilyen buborékká váló, szép gondolatoktól. Mert a világ nem szép. A világ tele van rettenettel és tele van szépséggel. Föl kell készülni mind a kettőre. Emlékszik, van Pál apostolnak az a mondása. Édesanyámmal kapcsolatban idézem, amikor a háború után minden megváltozott, és tisztes értelmiségiekből megtűrt emberek lettünk:
„Mint sok polgárasszony akkoriban, anyám, a megbecsült egyetemi tanár felesége, szinte egyetlen nap alatt képes volt váltani. Ő igazán elmondhatta volna Pál apostollal, hogy „Tudok bővelkedni, és tudok szűkölködni.” Ő, aki gyönyörű lakásában előkelő vendégsereget látott vendégül szinte nap mint nap, állt a hideg konyhában, fújta a nedves fát, hogy főzhessen nekünk valami kőlevest, zokszó nélkül hordta a messzi városból, hátizsákban az élelmet, s boldogan újságolta, hogy tojást, krumplit, kukoricalisztet sikerült szereznie a piacon néhány ruhadarabért meg egy teáscsészéért…”
Igen. Meg kell tanulni mind a kettőt. Igazán tudni örülni és igazán tudni bánkódni. Mind a kettő kell, és egyik a másikból jöhet. Nekem több ilyen sokkom volt.
Tizenöt éves voltam a háború végén. Addig azt hittem, hogy én vagyok a királyfi. Jártam a Nagyerdőn, elvarázsolva, én, a királyfi. A gyerek hülye, a fiatal kamasz is, erős, mindent bír, ezt képzeli. Nem ütközött még bele semmibe. Leesett a bicikliről, az volt a legnagyobb fájdalom, ami érte.
Nagyon jó dolgunk volt. Édesapám egyetemi tanár volt Debrecenben, a gyönyörű campuson, az erdő szélén laktunk a tanári villákban, egy tündérkertben. És a szüleink is tündérek voltak. Tündérkert volt tényleg, gyönyörű egyetem, egy komoly, jó szinten élő polgári család. Édesapám háromévi fizetéséből megvett egy balatoni kis házacskát. Tehát más világ volt. De egy igazságtalan világ volt, és ezt a szüleink az első perctől kezdve elmondták nekünk. Kicsi gyerekek voltunk. Nektek jó dolgotok van, mondták, de a világ borzalmasan igazságtalan. És nagyon szorgalmazták, hogy az egyetem szerelőinek, fűtőjének, portásának a gyerekeivel barátkozzunk. És ők voltak a legjobb barátaink valóban.
– Mi volt az első sokk?
– A német bevonulás. 1944. március elején, egy vasárnap. Mentünk templomba, és jöttek a német motorosok. Az első riadalom. Utána elkezdődött a zsidók üldözése, gettóba terelése. Akkor láttuk közelről a borzalmat. Kezdődtek a bombázások. Kezdtünk átkerülni a tündérkertből egy félpokolba.
Túléltük valahogy az ostromot Budán, és hazamentem Debrecenbe. Falakba ütköztem, abba, hogy ellenségek vagyunk. Érdekes élményt adott egy ilyen fiatal gyereknek, aki én voltam, hogy nem a tiéd már, ez egy idegen világ.
Ez máig alapélményem. Kiestünk az édenkertből – ettől kezdve én mindig idegennek érzem magamat ebben az országban. Itt élek, ennek köszönhetek mindent, amit lehet, meg kell tenni érte. De igazán otthon, nem itt vagyok.
– Hol van otthon?
– Sok otthonom van. Az egyik Debrecenben, a gyerekkori Nagyerdő. A másik otthon az a kis balatoni ház, ahol a szüleimmel éltünk nyaranta. És otthon még két amerikai város. Két egyetem. Az egyik a Stanford egyetem, gyönyörű, hatalmas campus, óriási parkok, épületek, fantasztikus diákok, csodálatos könyvtár, kiváló kollégák, vagy harminc Nobel-díjas. A világ közepe. Minden ott van.
A másik Washingtonban van, Georgetown. A tengerből följött a Potomac folyó, ott alakult ki egy gyönyörű, 19. századi angol város. A mai napig is úgy néz ki, akkor polgároknak voltak a házai, most pedig a szenátoroknak, Clintonoknak, professzoroknak. Gyönyörű egyetem, fantasztikus könyvtár megint. Az egyetem a jezsuitáké, de távol tartják magukat az oktatástól – ez a negyedik otthonom.
– Elemér, mi teszi ezeket a helyeket otthonná magának?
– Otthonnak érzem, ahol azt hiszem, hogy szabadon lehet gondolkozni és érdemes szabadon gondolkozni. És lehet. Nincs kötöttség. Nincs az ország terhe rajtam. És minden könyv és minden kolléga, szakértő ott van együtt. Stanfordban az egyetem fölött van egy domb. Ott mindenkinek van egy kis fakabinja. Lelátni a campusra és egy kis tóra. Reggel megrendeli interneten, délig minden könyv, a világ minden könyve ott van az asztalán. Senki nem mehet be a kabinba. Csak ha telefonál előtte két nappal, hogy szeretnék veled beszélni.
Tizenkettőtől kettőig mindennap együtt ebédelünk, egy központi téren, ahol gyönyörű virágok és pálmák, ez hagyján, de ott a világ szellemi krémje… Nem lehet jelentkezni, meghívással lehet csak odakerülni. A másik, hogy mindkét helyen nagyon jó diákok vannak. Most Belgiumban tanítok. Az Európai Uniónak van egy egyeteme Brugge-ben. Európa legjobb diákjait válogatják oda. Az megy Georgtown-ba, aki valahogy az amerikai nagypolitikába akar bekerülni. Stanfordba, aki a világ tudományának az élvonalába akar kerülni. Brugge-be, aki az Európai Unió vezérkarába akarna kerülni. Nagyon jó diákok és nagyon inspirálók.
Ezek az otthonaim, ezek a tündérkertjeim.
– Azt vettem észre, fogalmazásában mindig megengedő: lehet, lehetséges, elképzelhető, valószínűleg, belefér, úgy vélem, talán… Ilyeneket mond.
– Én nem hiszek az egyetlen igazságban… Egyszer nagyon régen Franciaországba utaztam. Nem volt hely, álltunk kint a folyosón. Mellettem kis francia cserkészfiúk beszélgettek. Volt egy szóvivő és volt egy mondata, amelyre mai napig emlékszem. Miután valamit kifejtett, ezt mondta: ez az én véleményem, de lehet, hogy tévedek. Mondta egy nyolcéves gyerek. Nem felejtem el. Ez a descartes-i gondolkodás, hogy tévedni emberi dolog. Jungot idézem az új könyvemben, aki azt mondja: Az igazságot keresni kell, és az, aki azt mondja, hogy az igazságot megtalálta, az a halál.
– Talált az erdőn egy kismadarat… Bevitte az állatkertbe. Nem először. Mi ez? Jó cselekedet? A lelkiismeret szava?
– Kényszer. Mérges vagyok, dühödt, ha találok egy kiesett kis fiókát. Elmegy vele a napom… Mert rengeteg dolog van utána. Meg kell fogni. El kell látni valahogyan és el kell vinni egy kiváló helyre. Az állatkertnek van egy nagyszerű befogadó szolgálata. Jó, ha mindenki tudja… Fiatal önkéntesek szeretettel fogadják, gondozzák a madarakat. Aztán elengedik. Még a verebeket is elfogadják, ha nem tudná, már a veréb is védett madár.
– Minden egyes kismadárral bemegy?
– Nem lehet mást csinálni… Már többször vittem oda madarakat, jó soruk van. Dühös vagyok, semmi jóság nincs bennem, abszolút fizikai kényszer, nincs ideológiám hozzá. Annyi igen, hogy a szenvedést enyhíteni kell.
– Az édesanyja nagy kort ért meg. Tudom, hogy rendszeresen járt hozzá, franciául beszélgettek…
– A mamám nagyon idős volt, és rettentően szenvedett attól, hogy a memóriája romlott. Igaz, az enyémnél még mindig jobb volt. Akkor azzal töltöttük az időt, hogy olyan dolgokat kérdeztem tőle, ami segített neki, hogy elkezdjen az agya forogni. Amikor már nagyon idős volt, akkor francia szavakat kérdeztem, magyar nyelvtant vagy görög verseket – görögül is tudott. Olvastam Arany-verseket, és akkor ő már továbbmondta. Föl kellett pörgetni ilyen kis játékokkal. Ettől én is tartok, de kész vagyok rá.
– Nemrég megjelent a legújabb könyve…
– Ikarosz bukása. Alcíme: Lét és sors az európai civilizációban. A címlap nagyon szép. Breughel híres képe, Ikarosz bukása. Fantasztikus dolog történik, valaki a napba repül föl, és lezuhan és már csak a lába látszik ki a vízből, és közben ott szántanak nyugodtan, horgásznak nyugodtan, megy az élet, pedig egy fantasztikus dolog történik a háttérben. Az élet is ilyen? Hogy esszük itt a süteményt, beszélgetünk, és közben óriási dolgok történnek. De nem vesszük észre. A könyv erről szól. Hogy élünk a mindennapi élet felszínén, és közben alul folyik, amit sorsnak nevezünk. És arról beszélek a könyvben, hogy vajon az életünket, ami ilyen összevissza, képesek vagyunk-e átalakítani sorssá, amelynek íve van és jelentése. Ez a könyv alapgondolata, ezt keresi.
 |
| Ötvenhat után, már kint a börtönből |
– Sokan nem élik át az életüket. Csak a tapasztalati utat választják, amit megfogok, látok, megeszek, az az enyém. De ez véges, bezár. Ha keres, az ember csak eljut egyfajta szellemi útra. Nem innen kezdi lassan sorssá formálni az életét? És nyitott lesz arra, ami éri. Főleg a másik emberre…
– Ez nagyon fontos és nagyon nehéz. Mert az ember rögtön saját magára is gondol. Az emberek, akikkel találkozunk az életünkben az utcán vagy máshol, az sokszor nem több: egy kalap, egy kabát egy nadrág, egy cipő, néhány szó, egy zárt arc, egy bőrzsák. Pedig az ember nem ez. Az embernek a múltja, a szülei, a gyerekei, az élete, a gondolatai, a szerelme, a félelmei, az öröme – ez a sorsa. Mi csak a bőrzsákot látjuk. És a másik igazi emberlétéről semmit sem tudunk. Egy télikabátot látok az utcán. Sok télikabát szaladgál, tele mindegyik érzelemmel, emlékkel, fájdalommal, örömmel, gondolattal, nagyszerűséggel.
– Van még időnk?
– Rengeteg időnk van…
– Az a baj, maga udvarias. Sose tudom, mikor mond igazat.
– Ne izgassa magát. Van időnk.
– Felesége, Zétényi Lili sok évig a Nők Lapja sikeres főszerkesztője volt. Jól tud mesélni. Szokta hallgatni?
– Élvezettel. Megyünk sétálni a kutyákkal. Mi férfiak úgy megyünk, néhány szót beszélünk, mondjuk, a futballról vagy nem tudom, miről. A nők, ott mögöttünk vagy előttünk egyfolytában beszélnek. Olyan, mint a patakcsobogás. A végtelenségig. Két órán keresztül. Minden nap. Mi van minden nap két óra megbeszélnivaló? Ugyanazzal a barátnővel, vagy nem is barátnővel. Ez valami fantasztikus. A nőknek van belső világuk, hatalmas lelkük és nem bánják, hogy megmutatkozik.
– Mit szeret még benne?
– Hogy vásott. Hogy soha nem unalmas. Hogy órákig képes magában ülni és gondolkodni. Fogalmam sincs, miről. Néha elmondja, néha nem. Van egy elmélete a férfiakról. Szerinte három dologtól kerülnek izgalomba egy pillanat alatt. Az egyik egy dübörgő, gyönyörű vörös sportautó egy Mazzarati…Haaaaa!. Akkor mindenki bámul… A másik egy zöld gyep és rajta gurul egy fehér labda… A harmadik egy gyönyörű szőke nő, megfelelő keblekkel… Ettől esik le az álluk. Semmi más nem érdekli őket. Van benne valami. A nőket viszont ezerféle dolog érdekli. Dacára, hogy ezer teher van rajtuk.
– Rajtam is van egy teher. Megmondja végre, mi a kedvenc süteménye?
– Minden süteményt szeretek.
 |
| “Szüleim adták a példát” |
– Nemrég volt egy kerek születésnap, a nyolcvanadik. Az egyik meglepetés, hogy eljött Kata lánya Párizsból és Ádám fia Amerikából. A másik: elkészültek gyerekkori kedvenc süteményei…
– Homoktortának hívta a mamám, ez piskótatészta és citromkrémmel volt bevonva, töltve. Oroszkrém nagy üvegtálban, volt abban piskóta, baracklekvár, rum, mazsola, és rengeteg tojásos krém, vaníliás ízzel egybeérve… Aztán volt egy debreceni specialitás. Egy magas cseréptál. Tejberizzsel kibélelték körbe. Megtöltötték elég sűrű csokoládémázzal, és akkor fölülre tettek felvert tojáshabot, összekeverték sárgabarack lekvárral és megsütötték. Ez a Kutacska. Ez volt a kedvencem.
– Sok éve nem eszik már húst… Ez étrend? Elhatározás?
– Bevallom, nem szeretem a zöldségeket, főleg megfőve utálom. De nem eszem húst. Halat sem eszem. Állatot nem ölünk.
– Akkor mit eszik?
– Tésztákat, kenyeret, sajtot, nagyon sok joghurtot, kefirt – ezen élek. És süteményen.
Közben eleredt az eső. Nála volt ernyő. Amikor elindultunk, belekaroltam. Elkísért a villamosig.
– Jövök egy tepsi süteménnyel – intettem. Nem mondtam meg, mire gondoltam… Megpróbálom azt a Kutacskát…
