Bartos Erika családi mesefolyama lassan minden ismerős családban ott díszeleg a könyvespolcon. A gyerekek egyből letámadják, nézegetik, cserélgetik. Kinek ez van, kinek az. A legtöbbjüknek Bogyó és Babóca története is nagy kedvence, az igazán kivételezetteknek pedig még diafilmjük is van Bogyóékról. Mi, felnőttek is kívülről fújjuk a meséket, és kiválóan ismerjük az egész családot. Vagy legalábbis azt gondoljuk. De vajon milyen lehet a valóságban a mesekönyvek szerzője, Bartos Erika?
Belvárosi kávézóban beszéljük meg a találkozót. Előbb érkezem, körbenézek, nyugodt vagyok, még nincs itt. De biztosan megismerem? Igaz, a könyvekben van róla egy-két fotó, de csak részleteket jegyeztem meg: dús, göndör haj, mosolygó szempár. Aztán belép az ajtón. Ha soha nem láttam volna egy fényképet sem, akkor is megismerném. Törékeny termet, hosszú haja kontyban, benne élő virág, tartózkodó mosoly. Mintha csak most lépett volna ki egy mesekönyvből.
– Valószínűleg sokan mondták már, hogy szinte családtagoknak gondolnak titeket. Nem terhes néha ez a „nagy család”?
– Éppen ellenkezőleg. Ennek a szeretetnek, rajongásnak köszönhetem, hogy ma már annyi kötet elkészülhetett, hogy Anna és Peti története nem maradt a fiókban, hanem a könyvesboltokban gyűjt magának újabb és újabb családtagokat.
– Eredetileg a fióknak készült a mese?
– Mikor Peti megszületett, nem találtam olyan könyvet, amely egy alig kétéves gyereknek segít elmagyarázni, hogy mi zajlik körülötte. Egy kis füzetkébe készültek az első rajzok, mellette pár sor szöveg. Az egyiken anya pocakkal, aztán anya a kórházban, jön a doktor bácsi oltást beadni… és Anna örült, mert ezek a történetek ismerősek voltak neki. Nem is kellett más mese, mindennap ezeket nézegettük.
Aztán a füzetkét az ismerősök is megnézegették, továbbadták másoknak, jöttek a visszajelzések, hogy „jaj de jó, hogy erről írtál, pont ilyet kerestünk”, és kérték, hogy készítsek még Anna–Peti-meséket. Annyi bátorítást, annyi dicsérő kritikát kaptam, hogy végül baráti tanácsra kerestem meg egy kiadót, hogy a terveimet megmutassam.
– Fogadtál ügynököt, kerestél ismerőst, hogy beajánljon, netalán ajándékcsomagokat küldtél a kiadók vezetőjének…
– Semmi ilyesmiről nem volt szó. Fogtam a telefonkönyvet, és kikerestem a könyvkiadók számát. Behívtak, meghallgattak, megvitatták és kiadták. Magam is csodaként élem meg, hogy ilyen gördülékenyen ment a kezdet. A Bogyó és Babóca könyveket a Pozsonyi Pagony adja ki, az Anna és Peti sorozatot az Alexandra Kiadó tartja kézben.
– Egy kiadói szerződéssel viszont egyből munka lesz a kedvtelésből…
– Az első hat Anna–Peti-kötet szinte kizuhant belőlem. Inkább az volt a gondom, hogy mit hagyjak ki, ha nem akarok lexikon nehézségű könyveket. A történetek maguktól jöttek, egy kétgyerekes, majd egy háromgyerekes család élete, mondanom sem kell, bővelkedik a fordulatokban. De azt el kell mondjam, a gyerekek szigorúan lektorálják a könyveket. Nem kerülhet be akármi, amit anya vagy apa gondol, a témákat átbeszéljük, a kész meséket pedig komolyan megbírálják. Ha egy történet csak egy hajszálnyit is eltér a valóságtól, máris számon kérik rajtam. De szépíteni sem szabad!
– Van olyan téma, amelyet te szerettél volna, ők meg nem?
– De még mennyi! Szerettem volna írni a szobatisztaságról. Ez minden családban kardinális kérdés, és nagyon sok olvasó jelezte, hogy jó volna írni a bilizésről is. De a gyerekeim hallani sem akarnak arról, hogy a mesékben egy ronda bilin ücsörögjenek. Ezért is jó Bogyó és Babóca története, ahol sok minden olyan is előfordul, ami Annáéknál nem.
– Babóca, a katicalány Anna…
– Bogyó, a csigafiú Peti, és milyen furcsa, előbb-utóbb megjelenik egy kis virágbogár is, Gömbi, azaz Gergő.
– Fontos az olvasók véleménye?
– Erre van egy történetem. Készült a rágógumiról egy mese, kész volt a rajz, a szöveg, és már a gyerekek is jóváhagyták. De több olvasó is kérte, hogy ne írjunk erről, mert az ő családjában ez tiltott dolog. Nem szeretné, ha a mese miatt rászoknának. Természetesen a rágógumiról szóló rész kimaradt a kötetből.
Aztán vannak olyan témák, amelyekről régóta akartam már írni, például a halálról. De Anna és Peti meséje a valóságon alapul, nem lehet csak úgy kitalálni valamit, és megírni. Mellébeszélni, hogy jaj, oda lett egy lepke, pedig nem hiteles. Szomorú dolog, hogy nemrégiben meghalt a dédpapa. Mindegyik gyerek másként dolgozta fel a halált, és próbálta a maga nyelvére lefordítani. Ez a történet is bekerül majd egy későbbi kötetbe.
– Mit szólnak a gyerekeid a könyvekben megjelent fotókhoz?
– Ez nem dicsekvés, de Anna, Peti és Gergő hihetetlenül örültek és örülnek a mesekönyveknek, amelyek róluk szólnak, és ahol a saját játékaikat, a saját szobájukat, anyát, apát, magukat látják viszont. A mesék végén pedig pont jó az a fénykép, ahol az olvasó összecsatolja a rajzot a valósággal.
De azt is tudom, hogy nem lehet a családi mesefolyamot a végtelenségig folytatni. Összesen tizenkettőre tervezem az Anna és Peti sorozatot, akkor záródik, amikor Anna tízéves lesz. Úgy gondolom, ennyi elég, nekik is, nekem is. A kamaszkor amúgy sem könnyű korszak, nem szeretném ezt esetleg megnehezíteni azzal, hogy olyan jelenik meg, amit később megbánnának.
– Nagyon tudatosnak tűnsz. Ilyen gondosan megtervezel mindent?
– A Műegyetem építészmérnök szakán végeztem, és az ott tanultaknak nagyon sok hasznát veszem. Pontosan – szinte mérnöki pontossággal – készülnek a könyvek. Először írok egy forgatókönyvet, hogy melyik oldalon mi történjen, aztán elkészülnek a rajzok, csak a legvégén jön a szöveg. Aztán következnek a változtatások, ráhagyok egy-két hónapot, sokszor felolvasom őket a gyerekeknek, hogy érezzem, hol bicsaklik meg a történet. A munkáimat is hasonlóan megtervezem. Van egy hatalmas, éves naptár a falon, ahova mindent bejegyzek. Külön listára írom a feladataimat, ugyanis egyszerre sok vonalon dolgozom. A naptár azért jó, mert látom, hogy mikor van határidő, hova kell utaznom, milyen más feladataim vannak még.
– Ki adja meg a határidőket?
– Én magam, a kiadó rám bízza. Ez jó is, rossz is. Kegyetlenül szigorú vagyok magamhoz, a határidő szentségét megtanultam az egyetemen. De úgy gondolom, egy ötfős családban nem is engedheti meg magának az anya, hogy ne percre pontos napirend szerint éljen.
– A könyvhéten szinte körbejárod az országot, Pécsen tárgyalsz a kiadóval, jársz mesevetítésekre, közben folyton dolgozol. Az autódban éled az életed?
– Nincs is autóm. Nem is tudok vezetni. Nekem túl ideges ez a város, jobban érzem magam a vonaton, buszon, villamoson.
– Projektorral a kezedben?
– El sem tudnád képzelni, hogy milyen segítőkészek az emberek. Nem hagyják, hogy cipekedjek. A pécsi vonatúton szeretek bámészkodni, ha pedig vidéki utakra kell mennem, a férjemmel együtt utazunk. No meg a gyerekekkel.
– Kettesben soha?
– Nagyon ritkán. Nemrégiben volt a tizedik házassági évfordulónk, három napot töltöttünk Lillafüreden. Olyan volt, mint régen, a nászutunkon. De nekem tényleg úgy teljes az élet, ha folyamatos körülöttem a gyerekzsivaj. Régen az volt az álmom, hogy óvónő leszek, aztán a gimnázium után – főleg a rajz miatt – inkább az építészkart választottam. De a gyerekekkel való foglalkozás megmaradt, hiszen bábműsorokat és mesevetítéseket tartok könyvtárakban, könyvesboltokban, játszóházakban.
– Soha nincs elég a gyerekekből, a veszekedésekből, sírásból, árulkodásból?
– A hetedik kötet, amelynek a címe: Megmondalak!, pont erről szól. Valamennyi fejezet egy veszekedés története, de persze mindegyik kibéküléssel végződik. Az utolsó fejezet – Elég volt! – az enyém, amikor én is kiborulok.
– Egy kicsit megnyugodtam…
– Más szülők is ezt mondják. Azt hiszem, ebben rejlik az Anna és Peti sikere. Én nem egy rózsaszínűre festett családot rajzolok, hanem egy valóságosat. Ahol bizony vannak veszekedések, irigykedések, duzzogások… meg nagy nevetések, kibékülések. És ami a legfontosabb: szeretet.
|
Ajánlások a könyvek végéről „Hároméves unokámnak egy hét alatt ötször kellett elolvasnom Anna, Peti és Gergő történetét. Mikor az ötödszöri olvasással is végeztem, azt kérte, hogy nemsokára születendő testvérét nevezzük Petinek. Vagy Gergőnek. És ha lehet, holnap reggel is kezdjük úgy a napot, hogy még egyszer elolvasom az egész könyvet elölről.” (Halász Judit)
„Irigylem Annát és Petit, hiszen mindig ilyen könyvecskékből szerettem volna olvasni kisgyerekeimnek. Mert a nagy mesék korszakát – mondhatnám, egyéves kortól – az efféle meséknek kell megelőzniük. A kisgyerekek mindennapjairól kellene mesélnünk, igen, lehetőleg olyan kedvesen, ahogy Bartos Erika szívhez szóló – mert szívből fakadó – rajzai és szövegei.” (dr. Vekerdy Tamás pszichológus)
„Évekkel ezelőtt nagy örömmel bukkantam rá Anna és Peti történeteire. Tetszettek a színes, fura kis rajzok, a mindnyájunkról szóló mesék, amelyek végén – mint egy jól elhelyezett csattanó – megjelenik a fénykép: így volt, igaz volt. Örülök, hogy a sorozat folytatódik, hiszen otthonos már és ismerős, és új öröm benne az, hogy Gergő is megszületett. Így most már egy kedves, mulatságos öttagú család vendégei vagyunk, ha kézbe vesszük Bartos Erika új könyvsorozatát.” (Marék Veronika)
„Bartos Erika meséi és rajzai nagy segítséget jelentenek a kisgyerekeknek ahhoz, hogy a nap során felgyülemlett szorongásokat oldják, és a gyerekek választ kapjanak olyan kérdésekre, amelyeket még nem is igazán tudnak feltenni, vagy amelyekre a szülőknek nem volt idejük válaszolni. Ezeken a meséken keresztül a kicsik újra átélhetik a mindennapok örömeit, fájdalmait, és fokozatosan megtanulnak azonosulni más mesehősökkel is. Annáról, Petiről és Gergőről immár elmondható, hogy az évek folyamán, e kitűnő sorozatnak köszönhetően, minden kisgyerek jó barátként gondol rájuk.” (Boldizsár Ildikó)
„Időnként minden madzagon támad egy kis gubanc. És minden családban támad egy kis gubanc. Vagy egy nagyobb. Vagy egy közepes. Pedig kezdetben a legtöbb madzag egyenes. És a legtöbb család tagjai szeretik egymást. Rejtély, honnan jön mégis a gubanc. Bizony, jön és támad, és akkor aztán lesz fogak csikorgatása és vicsorgatása. Meg könnyek kicsorgatása. Bartos Erika nagy érdeme, hogy a begubancolódott madzagot, akarom mondani családot, akarom mondani helyzetet mindig kedvesen, leleményesen, derűsen oldja meg. Úgy, hogy öröm ebben a családban lenni. Még a cserepadon, olvasónak is.” (Lackfi János) |
Lapajánló:
