 |
| Fotó: Lábady István |
Nem is volt az olyan nagyon régen, hogy ezeken a hasábokon arról panaszkodtam: Lolánk nem beszél. Hallgat. Megfigyel, és csöndben van. Alig több mint fél év telt el azóta. És most itt van ez a dumafranci. Szóval, ahogy azt a múlt héten megbeszéltük, Lolánál mára kinyitották a szövegládát. És eldobták a kulcsot, jó messzire. Az akció nagyjából arra az időre tehető, amikor a lányom a nagyapjánál vendégeskedett, a szülei nélkül. Az itthoni kemény valósághoz ugyanis hozzátartozik az az állandó konfúz állapot, hogy daddyvel angolul, mamával magyarul, daddy+mamával angolul, bölcsiben magyarul. Márpedig ez mindenre jó, csak arra nem, hogy egy két és fél éves ember önbizalmat gyűjtsön a „freestyle” szövegeléshez. A motorikus képességei és a passzív szókincse réges-rég megvolt, de a szabad, korlátok nélküli beszédhez annál több kell. Hamisítatlan és megingathatatlan önbizalom. Noha Lola már tavasszal is képes volt egy-egy egész mondatot mondani magyarul, az összefüggő, amolyan magyarázós beszéd még nem ment. Az apanyelvén pedig még ennél is rosszabb volt a helyzet – angolul inkább csak szavakra, egyszerű szókapcsolatokra szorítkozott. A néhány napos angliai hétvégék csak arra voltak jók, hogy a szigetországi rokonok gyorstalpaló tanfolyamon fölhozzák a gyerek angoltudását a magyar nyelvismeret közelébe. Ez viszont általában kontraproduktív volt, mert az angol fejlődése azt jelentette, hogy magyarul kicsit elbizonytalanodik és visszalép.
Így éldegéltünk mi hárman, mondogattuk magunknak – több-kevesebb sikerrel –, hogy türelem, türelem, egyszer majd ő is, mint a többiek… és tényleg. Hazahoztam Kaposvárról, letettem a nappali közepén, ő meg rákezdett. És azóta abba sem hagyta. Az apja meg csak néz irigykedve, hogy magyarul már így. Vigasztalom, hogy nyugi, majd angolul is nemsokára, de persze az nem használ. Alex egészen komolyan irigykedik, és kezdi elveszíteni a türelmét. Pedig már tényleg nem kell sokat várni arra, hogy Lola angolul is folyékonyan szövegeljen. Általában másfél-két hónapos csúszással szokott fölzárkózni. Alex féltékenységét ettől függetlenül teljes mértékben meg tudom érteni. A Lolával való már-már felnőttes kommunikáció lehetősége ugyanis egy teljesen új dimenziót nyitott meg a kapcsolatunkban. Barátok lettünk, kérem szépen. Igazi, bensőséges, jó barátok. Egymás legféltettebb titkainak tudói. A múltkor a nagymamát vittük ki a repülőtérre, és a hazafelé utat végigbeszélgettük. Ő kérdezett, én feleltem, aztán ő továbbfűzte, amire én reagáltam, és így tovább. Ha jól emlékszem, az érdekelte, hogy miért építenek házakat. („Azért, Lolám, hogy az embereknek legyen hol lakniuk.” „A néniknek, a bácsiknak meg a kisbabáknak?” „Igen, kicsim.” „És mit csinálnak a lakásban?” „Esznek, isznak, pihennek.” „Játszanak is?” „Igen, Lolám, játszanak is.”) Mondom, tisztára, mint a felnőttek.
| Olvassátok el Lola korábbi történeteit blogunkban! » |
És van itt még valami. Régen ultracikinek és rendkívül lusta, olcsó megoldásnak gondoltam, ha egy filmben felnőttesen beszélő kölyköket szerepeltettek. Különösen a Jerry McGuire című műalkotásban játszó, szúrósra zselézett hajú, szemüveges gyerek idegesített, aki ötévesen olyanokat mondott, hogy „egyelőre nem tudok mit mondani erre a kérdésre. Konzultálnom kell a határidőnaplómmal.” Aztán egyszer csak valamit magyaráztam Lolának, aki rám nézett, és nagyon, nagyon komoly ábrázattal azt felelte: „Mama, ezt most nem mondod komolyan. Na ne hülyéskedj velem!” Naná, hogy percekig röhögtem, mielőtt válaszolni tudtam volna neki. Aztán a garázs előtt találkoztunk egy idős nénivel, aki nagyon kedvesen érdeklődött a hogylétünk felől. Erre azonban Lolámnak csupán annyi volt a válasza, hogy „a néninek sárga a foga”. A mamának meg vörös lett a feje. Valahogy kibírtam a garázsig, és amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, kirobbant belőlem a nevetés. Azóta is nyomja ezeket a felnőttszövegeket, én meg gurulok a röhögéstől. Csak Alexet sajnálom néha, ahogy hallgatja, amit Lola magyarul magyaráz, majd nézi az én kirobbanó jókedvemet. Amit filmen szirupos hülyeségnek éreztem, azt a való életben a legédesebb jelenségnek tartom. Pedig egyáltalán nem vagyok elfogult a gyerekemmel, higgyék el…
Ajánló:
• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja augusztus 27-én megjelenő, 35. számából: Szilvából főzünk Tamás receptjei még szkeptikus heti szerkesztőnket is meggyőzték, hogy a szilva nem csak pálinkába jó. Gombócba, sültekhez – igazi ínyencségek. Feltaláló nők Van-e különbség a női és a férfikreativitás között? Talán igen. A nők általában olyan eszközöket hoznak létre, amelyek a hétköznapjainkat segítik. Lelkünk titkai Abivivi azt mondja, ő nem átlagos örömlány. Állítólag tud valamit, amit a többiek nem. Úgy hiszi, gyógyítja a férfiak testét-lelkét. Mi nem akarunk „csak úgy” nem hinni neki. Inkább megkérdeztük, miért gondolja ezt. Egy hétköznapi óvónő… …aki hétköznapi csodákról álmodott, és meg is valósította. Mozart, vagy Péter és a farkas – egy hátrányos helyzetű gyerekeket fogadó oviban. A heti szerkesztő, Grecsó Krisztián ajánlásával: Kis helyek nagy szülöttei Új sorozatunkban nagy művészeink, íróink, színészeink szülőhelyére látogatunk el. Rájuk emlékezve bemutatjuk, hogy „élnek” tovább szűkebb hazájukban. Mi változott ott azóta, hogy átköltöztek halhatatlanjaink égi lakhelyére… Vadas Zsuzsa Gárdonyba utazott először, ahol az Egri csillagok írójának emlékeit kereste. Kolléganőnk hisz benne, hogy a szülőhelynek varázsa van, és Ziegler lakatos fia, a kis Géza nem véletlenül a Velencei-tó partján látta meg a napvilágot. Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
Még több az e heti Nők Lapjából:
