 |
| Fotó: Lábady István |
Alig vártuk, hogy fölébredjen a falu. Fölfedezzük a környéket, halat eszünk ebédre, sziesztázunk. Utána pedig irány a tengerpart. Ez volt az első nap haditerve – amely hadibbra sikerült, mint azt előzőleg gondoltuk. A nagyjából hat utcából és három kicsiny üzletből álló Burgau föltérképezése és a tetemes mennyiségű friss hal elfogyasztása mindhármunk megelégedésére szolgált. Eddig nem volt probléma. A sziesztát is nagy gyakorlattal abszolváltuk. Aztán fölkerekedtünk. Törülközőkkel, karúszókkal, homokozójátékokkal és kirobbanó kollektív jókedvvel elindultunk A Partra. A falu domboldalra épült, lefelé sétálva a lélegzetünk is elállt a gyönyörűségtől. Alig vártuk, hogy belevessük magunkat abba a klasszikus strandélménybe, amit csakis egy homokos föveny adhat az emberfiának. Minél közelebb kerültünk a célterülethez, annál nagyobb emberfürtök haladtak el mellettünk az ellenkező irányba – fölfelé. Még csak fél öt, csak nem zárt be a szabadstrand? Vagy a büfé nincs nyitva, és megéheztek? Mindenki egyszerre? Esetleg viharjelzést adtak ki? Igaz, totális szélcsendet észleltünk, de ezeknél a déli népeknél soha nem lehet tudni. Netán most kezdődik a helyi Barátok közt a tévében, azért siet mindenki haza?
Aztán megláttuk. A tenger, az a gyönyörű, kék víz zölden tajtékzott. Zúgolódott, méteres hullámokat vetett, és teljes egészében elfoglalta a strandot. Kiöntötte napozóágyukról a turistákat, lesöpörte törülközőikről a helyi erőket. Anyák szedegették össze pánikszerűen a gyerekeiket, gyerekek kapkodták föl villámgyorsan a még megmaradt játékaikat. Remek katasztrófafilm-jelenetet lehetett volna belőle kerekíteni, ha nem lett volna minden áldozat jókedvű. Mert ott, ezen az elöntött, homokos tengerparton, mindenki nevetett. A helyzeten, a tenger haragján, az elázott strandon, csuromvíz önmagán. Csak Lolánkra nem ragadt át az a fene nagy jókedv. Görcsösen kapaszkodott a nyakamba, a derekam köré fonta a lábát és kiabált. „Menjünk innen, csúnya víz, megeszi a néniket!” Igazi rémület volt a szemében. Leültünk vele egy száraz szirtre, és magyarázni kezdünk holdról meg tengervízről, vonzásról és taszításról, arról, hogy ez így normális és így szép. A lányom azonban hajthatatlan volt: nekünk innen azonnal menekülnünk kell! Végül egy nagy adag vaníliafagyival bírtuk maradásra – de az is csak ideiglenes megoldásnak bizonyult.
| Olvassátok el Lola korábbi történeteit blogunkban! » |
Mindketten szerelmesek vagyunk a tengerbe, Alex és én. Az nem lehet, hogy a magzatunk ne örökölje ezt a szenvedélyt. Elhatároztuk, hogy módszeresen, lépésről lépésre föloldjuk Lolánkban az első nap tengerparti traumája okozta görcsöket. Kidolgoztuk a következő napok rendjét. Reggeli után föveny (délelőtt a víz nyugodt, apály van), a strandon ebéd, otthon kicsi alvás, délután úszómedence. Ez utóbbit imádta. Legszívesebben egész nap a medence lépcsőjén ült volna a gumidelfinjével meg a szomszéd apartmanban nyaraló huszonéves lánnyal, akit Lola nemes egyszerűséggel csak „Kirstyfriend”-nek (azaz: Kirstybarátnak) hívott. Mi azonban hajthatatlanok voltunk. Minden reggel példás lelkesedéssel pakoltuk magunkra a tengerparti tartózkodáshoz szükséges felszereléseket. Lola húzta kicsit a száját, aztán belenyugodott. Rájött, hogy ha kibírja a nap első felét, akkor hagyjuk, hadd üldögéljen a delfinnel a medencében egész délután. Fáradhatatlanul építettem a homokvárakat, Alex gyűjtötte a kagylókat, és közben mondogattuk, micsoda szerencsés emberek vagyunk mi, hogy ilyen gyönyörű tengerparti strandon tölthetjük a vakációt. Semmi reakció. Lola duzzogó arccal ült a homokban, szigorúan háttal a tengernek. És így ment ez egész héten. Aztán egyszer csak, a hetedik napon, épp, amikor úszni indultam, fölállt. „Én is jövök, mama” – úgy mondta, mintha egész héten mindennap csak a tengerben úszott volna. Szólni nem mertünk hozzá, csak kinyújtottam a kezem. Megfogta, elindultunk. Ahogy közeledtünk a tenger felé, Lola úgy veszített a lendületéből. A sekély víz peremén aztán megállt. „Csak a lábamat, mama. A lábam akar úszni. Lola nem.” És Lola lába úszott. Vagyis inkább pancsolt. De mindegy is, az a lényeg, hogy megtört a jég. Lola finom bőre és a sós tenger kölcsönhatásba léptek. Boldogan utaztunk haza, mert tudtuk, hogy a sarjunkban is elindult valami. Valami abból a nagy-nagy szerelemből…
Ajánló:
• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja szeptember 10-én megjelenő, 37. számából: Gombos Edina Hugh Laurie Munkaebéd Magunkba néztünk Divat A heti szerkesztő, Papp Diána ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
Még több az e heti Nők Lapjából:
