D. Tóth Kriszta: A színésznő szerepet cserélt

Fotó: Lábady István

Aztán kiderült, hogy nem csak engem tisztel meg a szerepjátékokkal. Egyik tavaszi délután Panni, Lola tündérien türelmes bébiszittere lelkendezve fogadott. „Még nincs két és fél éves, és szerepeket játszik! Ez igen!” Mivel éppen két és fél éve nem olvasok gyerekügyi szakirodalmat, nem tudtam mire vélni a lelkesedését. Nekem már egy ideje természetes volt, hogy Lola figyel és másol. Aztán engem is bevon a mókába. Voltam már Lola, daddy, grandma, Süsü, tévébemondó, szörnyeteg, kígyó, majom, sőt, legutóbb ugató szobor. Panni azonban ismer valamit, amit én nem: a gyerekek csodás világát. A Pető-módszert tanulta, egészen pontos fogalmai vannak tehát arról, hogyan is „kell” kinéznie egy 1-2-3-4 stb. éves gyereknek. Mit „kell” produkálnia, hogyan „kell” fejlődnie. Azt, hogy a kell szócska elé és után idézőjel kívánkozik, szintén ő tudja a legjobban. Megbíztam tehát benne, és együtt örültem vele annak, hogy milyen nagyon fejlett az én két és fél évesem. Melyik anyuka ne érezné úgy, hogy lelkét hájjal kenegetik, amikor egy szakavatott szempár gyermeke intellektuális fejlődését dicséri? Sőt, valljuk be szigorúan egymás között azt is, hogy nem csak annak örülünk ilyenkor, hogy milyen nagyon okos az a kölyök… Hanem annak is, hogy ettől mi magunk érezzük jó szülőnek magunkat. A gyarló anyai lélek már csak így működik: ha a gyerekem jól teljesít, akkor én is valamit jól csinálok – ergo: jó anya, vagyis: sikeres ember vagyok.

Az pedig, hogy milyen szerepet választ magának, külön tanulmányt érdemelne. Őszinte megtiszteltetést éreztem, amikor úgy nyár derekán elkezdett engem utánozni. Hiszen egy hároméves azt az embert játssza el, aki nagy hatással van rá. És mivel Lolára ember nem volt még olyan hatással, mint az anyja, hát engem játszik el legszívesebben. Elfogódott meghatottságom nagyjából akkor múlt el, amikor Lola kidolgozta a szerepét. Elmélyült és kiteljesedett benne. És azzal a lendülettel egy olyan görbe tükröt kanyarított az anyja orra alá, hogy azóta is „nyögöm”. Egy őszinte, naiv és tiszta hároméves ember szembesített addig nagyvonalúan elmismásolt gyengéimmel. Például hogy milyen főnökösködő, nagyszájú és tudálékos tudok lenni. Aztán azzal, hogy mindent, amit nem írok föl, elfelejtek. Szórakozott vagyok, lobbanékony, és állandóan elveszítem a lakáskulcsomat, a telefonomat, a másik telefonomat, a slusszkulcsomat, a jogosítványomat, a tévés belépőmet, a napszemüvegemet, a pénztárcámat, a filofaxomat és a fejemet. Képzeljenek el egy szőke, göndör hároméves tündért. Most képzeljék el ezt a tündért úgy, hogy az anyját utánozza a következőképpen: két kéz a fejre tesz, aggodalmas arckifejezés felölt, fej ingat jobbra-balra, és körbe-körbe rohangálás közepette a következő befejezetlen kérdést ismételget: „Hol van a…? Hol van a…? Hol van a…?” Vicces? Nos, nem annyira. De nincs idő az önsajnálatra. Mert ez a tündéri kis színésznő azt is kíméletlenül kifigurázza.

És ez még nem minden. Mert ráadásul még szigorú is. Igaza volt Michel Butonnak, amikor mára legendás gondolatát megfogalmazta: „A gyermekek akkor a legkomolyabbak, amikor játszanak. Olyankor tanulják, hogy mi is az az élet.” No, Lola ezt a nagykönyv szerint csinálja. Véresen komoly, amikor játszik. A világ összes vaníliafagylaltjáért sem zökkenne ki a szerepéből, és ezt mindenki mástól is elvárja. Az a kedvence, amikor ő Mama (naná), én pedig Lola vagyok, és az esti rituálét játsszuk el. Megmosdat, tejet itat velem, aztán fogat mosunk, mesét olvas, megpuszil és lefektet. Mindent pontosan úgy csinál, mint én. Ugyanazok a mozdulatok, a sorrend, a hangsúlyok. Ha véletlenül Lolának szólítom közben, nagy leszúrást kapok. „Én mama vagyok!” – kiáltja, és még a szemöldökét is összevonja. A síkosra olajozott gépezetbe csak a rítus végén kerül porszem. Akkor, amikor az elalvás előtti fülezésen a sor. Akkor ugyanis – hiába vagyok én Lola és ő mama, hiába fekszem nyakig betakarózva és összekuporodva az ő ágyában – nem én fülezem őt, ahogy ő szokott engem esténként. Ellenkezőleg: Lola-mama fülezi mama-Lolát. Mert van, ami csakis az ő privilégiuma. Még akkor is, ha a játék a legkomolyabb dolog a világon.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Liptai Claudia elhagyja családját » • Hihetetlen hollywoodi házasságok » • Kispapák a pácban » • Fekete, na ne! – Bújtatott(?) rasszizmus » • Gombaszezon » • Formába hozunk! »