Szerencsére sem Andreát, sem Zoltánt nem zavarta a kérdések cunamija. Szinte végtelen a türelmük, különösen Zolinak. Ő egyébként bármikor eljátszhatná Marc Darcy szerepét a Büszkeség és balítélet huszonharmincadik feldolgozásában, hiszen ilyesfajta kimért eleganciát, finom úriemberséget, felelősségteljes érettséget a korosztályában nemigen látni. Hozzá képest Andi egy izgága, minden lében kanál nő, aki pörög, intézkedik. Aztán Zoli egy pillantása láttán máris visszafog a lendületből.
Szembetűnő köztük a harmónia. Még a mobiljuk is egyszerre csörren meg a fotózáson. Egyszerre veszik fel, egyszerre mondják, hogy „itt van mellettem, adom azonnal”, majd huncut mosollyal kicserélik a készülékeket, és megválaszolják egymás hívását.
Hétköznapi emberek. Semmi pózolás, sztárallűr, mintha csak bekopognék a szomszédokhoz beszélgetni. De akkor mégis miért vállalta el Andrea, hogy szerepeljen egy olyan műsorban, amelynek már a címében is benne van a bulvárműfaj emblematikus szava, a „celeb”?
– Én mindig is szerettem az ilyen típusú mókákat! Biztos vagyok benne, hogy azonnal igent mondtam volna, ha nem lenne családom. Így azonban át kellett gondolnom, mert nem voltam biztos benne, hogy magukra hagyhatom őket. Főleg, hogy amikor jött a felkérés, már tudtuk, hogy Zoli részt fog venni a Szombat Esti Lázban. Végül az RTL Klub munkatársainak sikerült meggyőzniük…
– Nem bántad meg?
– Nem. A nehéz körülmények ellenére én roppant jól éreztem magam.
– Ez a szöveg nagyon reklámízű…
– Nem, ez az igazság! Hadd magyarázzam meg! A nagylányom már nyolcéves, ami azt jelenti, hogy nyolc éve nem aludtam át nyugodtan egy éjszakát. Úgy vagyunk kódolva, hogy ha a gyerek nyüsszent egyet, akkor mi felugrunk és átrohanunk. Aztán van a kisebbik, Máté, aki most három, éppen ezért nem is csak egyet nyüsszent éjszakánként, hanem jóval többet… sőt, néha át is jön hozzánk… Komolyan! Nyolc éve nem aludtam olyan nyugodtan és mélyen, mint odakinn a dzsungelben… Teljesen ki tudtam kapcsolni magam. És persze a gyerekek miatt a hétköznapjaim nagyon elfoglaltak. Délelőtt otthon vagyok, mindent megcsinálok a háztartásban, elintézem az ügyek nagy részét, majd elmegyek a gyerekekért az iskolába, óvodába, elviszem őket a különórákra, este pedig irány haza, ahol ismét velük vagyok. Zoli késő estig tanít, tíz-tizenegy körül érkezik. Hétvégén meg együtt van a család.
– És a barátok?
– Ilyen életvitel mellett a társaságunk eléggé lemorzsolódott – legtöbbjüknek nincsen gyereke, és így nehezebben találjuk a közös nevezőt. Ennek az a hatása, hogy a hétköznapokban nagyon keveset vagyok felnőttek között – csak úgy, a magam kedvére. Nyilván a tánciskolában találkozom felnőttekkel, de ott nincs idő beszélgetni… Ez is közrejátszott abban, hogy szerettem a dzsungelt – különleges emberekkel beszélgethettem, nagyokat, heteken keresztül.
– Visszanézted azóta az adásokat?
– Igen. Furcsa érzés volt szembesülni azzal, hogy a műsor a napnak csak néhány részletét mutatta be. Az például nem szerepelt benne, hogy Sütő Enikővel hatalmasakat beszélgetünk, vagy, hogy a csapat sokszor sírt a nevetéstől a tábortűz körül, és mindenki jóban volt a másikkal. Persze megértem, hiszen a tévében a konfliktusok teszik izgalmassá a műsort.
– Szerinted mi alapján szavaztak a nézők?
– Szerintem először azokat szavazták ki, akik számukra nem voltak elég érdekesek: akik unalmasnak hatottak a tévében, vagy egyszerűen nem voltak elég ismertek. Aztán jöttek azok, akiket megsajnáltak, vagy láthatóan szenvedtek… Utána – szépen sorban – azok, akiket nem szerettek, a végére pedig maradt két-három ember, aki láthatóan vidám volt és kiegyensúlyozott. Mi egyébként nagyjából éreztük, hogy ki, mikor fog kiesni.
– Most pedig te vagy a „dzsungel királynője”. Mi a következő állomás? Adná magát az ötlet, hogy nyitsz egy tánciskolát, de már van egy, amely tizenöt éve az egyik legelismertebb Magyarországon… Televíziós műsorvezető leszel?
– Csonka Bandival nemrég kiadtunk egy dévédét, amelyben táncra tanítunk mindenkit, akinek kedve van az otthonában kipróbálni. Ezen túl még minden bizonytalan. Előfordulhat, hogy megtalálnak még új kihívások, azonban én nem fogom elkövetni azt a hibát, hogy a médiára alapozom az életem. Sokszor láttunk már olyat, hogy valakit felkapnak, majd nagyot koppan, amikor félrerakják és elfelejtik. Már a legelején tudtam, hogy a munkámat sosem fogom feladni, és a médiavilág a második helyen marad.
– Csak nem ijesztettek meg a sztárok?
Adnrea és a teljes páros interjút az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja december 10-én megjelenő, 50. számából: Táncvarázs Mit árul el a sztárok arca? A Drakula-mítosz Megint Valami A heti szerkesztő, Grecsó Krisztián ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
Még több az e heti Nők Lapjából:
