Pici bácsival a Vígszínház zeneigazgatói szobájában készítettem interjút, ahol az „1 koncert”-re keresztelt bulin kívül szó esett legendás kertésznadrágjairól, utazásairól, kitüntetéseiről, és arról, hogy négy évtizedes pályáján mindvégig nagyra törő tervek és célok nélkül tekintett a jövőbe. Ahogy egykor énekelte, kotta nélkül élte az életét.
– Most először lép fel ekkora helyen szólistaként. Miért kerülte eddig az Aréna-méretű koncerttermeket?
– Jobban szeretek kisebb ecsetvonásokat használni, ezért sosem éreztem magaménak az ehhez hasonló helyeket. Egy nagyobb teremben máshogy kell dolgozni, és bennem eddig nem volt meg a kép, hogyan lehet ezt a szólókoncertemen megvalósítani. Most is könnyű szívvel utasítottam vissza az ajánlatokat, már csak azért is, mert legtöbbje a születésnapot akarta meglovagolni. Aztán érkezett egy olyan felkérés, melyben erről szó sem volt. Elkezdett foglalkoztatni a dolog, végül annyira beleszerettem a lehetőségbe, hogy elvállaltam.
– Ezek szerint ez nem születésnapi koncert lesz?
– Nem! Azért is tettük 2009-re, mert nem akartam jubileumi és egyéb borzasztó jelzőkkel felaggatott koncertet csinálni. Én zenélni szeretnék, és nem azt, hogy vélt vagy valós érdemek alapján a közönséggel és a szakmával ünnepeltessem magam.
|
Névjegy
|
– Összeállt már a műsor?
– A dalok még változhatnak, az alapzenekar felállása azonban már végleges. Az Arénában a tizenöt tagú csapat mellett öt vendégzenész csatlakozik hozzánk, és lesz egy harminctagú színházi csapat, amelynek tagjai énekelnek, táncolnak és artistamutatványokat mutatnak be. Előfordul majd, hogy egyedül, és olyan is, amikor ötvenedmagammal leszek a színpadon.
– Áthangszerelt dalokat hallhatunk majd?
– A dal arra is való, hogy az ember mindig valami újabb kis titkot húzzon elő belőle. Hogy az végül egy szólamfoszlány vagy két dal összekombinálása lesz-e, sokszor a véletlenen múlik. Már az LGT-ben is mindent állandóan másként játszottunk a koncerteken, s azóta is olyan emberekkel szeretek dolgozni, akik ezekre az apró improvizatív változtatásokra gond nélkül tudnak reagálni. Saját magunk számára is érdekessé kell tennünk a műsort, hogy érdekesek tudjunk lenni a közönségnek.
– Melyik volt a legizgalmasabb időszak a pályáján?
– Biztos, hogy nagyon izgalmas volt a legeleje: hogy elfogadnak-e, hogy megjelenhet-e egy dalom, s hogyan reagál rá a közönség. Egy idő után azonban a jó dolgokat könnyű elviselni. Az Omega nagyon befutott, a dalok nagyon népszerűek voltak, de ezzel együtt egyre kevésbé izgultam. Épen ezért nagyon nagy fordulópont volt az életemben az LGT, később pedig borzasztó izgalmasnak találtam az első színházi próbálkozásokat. Amikor aztán ezek a sikerek nagyon zajosak és hosszan tartóak voltak, az új izgalom az volt, hogy a korábbiakhoz mérten újra és újra helyt tudok-e majd állni. Ha az ember nem bukott meg a zenekaraival, majd a színházi darabjaival sem, akkor egyre jobban elkezd félni a bukástól. Egyre inkább látja maga előtt, milyen lehet az, ha egy darab nem megy. Tudat alatt ez a mai napig is munkál bennem, és azt hiszem, ez az, ami folyamatosan izgalomban tart.
– Volt idő, amikor Katona Kláritól kezdve Kovács Katin át Zoránig mindenkinek Ön írta a szólólemezét. Férfival vagy nővel volt könnyebb dolgozni?
– Nőnek írni mindig nehezebb. Persze nem arról van szó, hogy amikor Zoránnak írok, azt csupán ujjgyakorlatnak tekintem, de tudok az ő fejével gondolkodni, ezért könnyebb dolgom van. Sokszor persze azt hiszem, hogy női fejjel is tudok gondolkodni. Bár hihetetlen alázattal próbálom lefordítani, milyennek látom az adott előadót a színpadon, végül megesik, hogy van egy sor, egy motívum vagy egy mondat, amelyről kiderül, hogy női hangon nem működik. De éppen attól gyönyörű az egész, hogy ők másként vannak összerakva.
– Szinte mindent elért, ami zenészként elérhető itthon. Van Önben hiányérzet?
– Nincs. A pályámon minden véletlenül valósult meg. Így volt, amikor Mihály Tamás fülön fogott, és levitt az Omega együttes próbájára, s akkor is, amikor az Ifjúsági Magazin megszavaztatta az akkori idők szupergruppját, és mi ezen felbuzdulva összehoztuk az LGT-t. Soha nem voltak céljaim, minden másoktól indult. Senkinek nem ajánlkoztam, hogy írnék neki egy dalt. A sors mindig úgy hozta, hogy kértek tőlem. Vannak olyan emberek, akik baromira másként működnek, mint én. Mennek, csinálják, ütik a vasat, és kilincselnek. Talán ők teszik jobban, nálam azonban ez nem működik.
– Gyermekkorában sem szőtt nagyra törő terveket?
– Amikor nagyon kicsi voltam, azt álmodtam, hogy a Zeneakadémia nagytermében fogok zongorakoncertet adni. Később már nem vágytam rá, mint ahogy arra sem, hogy a kézlenyomatom ott legyen Hollywoodban. Nagyon nagy ajánlatokat utasítottam vissza, amikor úgy éreztem, hogy nem racionálisak. Nekem egészen kicsi álmaim vannak. Nem ájulok el magamtól, és nem hordom a pizsamámon a kitüntetéseimet sem. Várkonyi Zoltán mondta nekem egy ízben, amikor szóba került az Erkel-díjam: „Ja, maga még nem tudja, hogy ezek magukat tüntetik ki velünk.”
– Egy időben gyakran láttuk kantáros nadrágban, szinte védjegyévé vált ez a ruhadarab. Tudatos image-építés volt, hogy állandóan ezt viselte?
– Egyáltalán nem. Először ’72-ben Amszterdamban láttam ilyen nadrágot egy srácon, akivel együtt dolgoztunk az egyik stúdióban. Baromira megtetszett a fazon! A legfontosabb talán, hogy rengeteg zsebe volt, így az utazások alkalmával rendkívül jól ki tudtam használni. A mai napig megvannak még a régi darabok, manapság azonban már nem viselem őket. Úgy érzem, az én koromban már jelmezként mutatnának rajtam.
– Tudom Önről, hogy szenvedélyes utazó. Mi alapján választ úti célt?
– Sokat beszélgetek olyan emberekkel, akik szintén szeretnek utazni, s ezek a beszélgetések mindig megmozgatják a fantáziámat. Igazán a cél nélküli csavargást kedvelem, amikor csupán apróbb kis célpontokat tűzök ki magam elé. Így utaztunk a barátaimmal Afrikában is. Azokon a helyeken, ahol nem beszélik az angolt, rettenetesen élvezem, hogy szinte semmit sem értünk egymásból, de mégis sikerül valahogy kommunikálnunk. Játék: befogadnak-e, vagy sem?
– Amikor a pályájáról esett szó, ugyanerről a felhőtlen csavargásról beszélt…
– Valamikor kiskoromban megértettem valamit a szabadságból, s nagyon megtetszett. Azóta úgy gondolom, ha nem görcsöl rá az ember arra, hogy valamilyen célnak megfeleljen, hogy mindenáron elérjen bizonyos dolgokat, akkor sokkal szabadabban élhet. Tudom, sokaknak ez egyáltalán nem imponál, mert a szabadság helyett a hatalmat tartják fontosabbnak. Számomra – bár tudomásul veszem, hogy pénz nélkül semmi sincs – egy kis szabadság sokkal többet ér, mint a nagy hatalom.
