Dóra szinte a szemünk előtt nőtt fel: először tini énekesként, majd szín-házban láthattuk. Ma már
a musical-világ kétségkívül egyik legismertebb szereplője. Korán kötött házasságát gyors válás követte, ám Marci fiával nem kellett sokáig egyedül lenniük: bekopogtatott életébe a szerelem Bereczki Zoltán képében. Ma már kétgyermekes anya és boldog feleség.
Tavaszig tart az ünnep
– Már majdnem nagycsalád vagytok, két gyerkőccel…
– Zorka, a kislányunk másfél éve, karácsony előtt két héttel született. Így számunkra ez volt az igazi ünnep. Egyébként nálunk évek óta hagyomány, hogy feldíszítjük az ünnepekre
az egész házat, s ez a hangulat uralkodik otthon nagyjából úgy február végéig, pontosabban egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy itt a tavasz. Az ablakokra a saját magunk által festett matricák kerülnek, a tűzhelyen az anyukám receptje alapján lassú tűzön különféle fűszerek főnek, s ezek csodás illatot adnak. És a megszámlálhatatlan mécsestartóm mindegyikében meggyújtjuk a lángot, a kandallóba pedig jól befűtünk, így telnek nálunk a hideg téli esték.
– A két gyereked közt elég nagy a korkülönbség.
– Semmit sem csinálnék másként, ha erre gondolsz. Ha újrakezdeném, akkor is azt mondanám, pont jó, hogy több, mint tíz év van Marci és Zorka közt. Persze ehhez kell is egy olyan fiú, mint Marci, aki imádja a húgát. És még pont akkora köztük a különbség, hogy bőven tudnak mit kezdeni egymással. Nem mondom, hogy így lesz, amikor a fiam tizennyolc lesz, a lányom pedig még csak hét, de azt majd meglátjuk. Nekem mindenesetre bejött így a dolog. Annyira, hogy csak az zavarna, hogy ha netán négy gyereket szülök tízévente, akkor az utolsónál bizony egy kicsit idős leszek.
– Miért, akartok még néhány gyereket?
– Most biztosan nem. Zorkának száz százalékig át akarom adni magam. Amíg kicsi, szeretnék csak rá figyelni, érzem, hogy rám van szüksége. Lehet, hogy más anyuka meg tudja osztani a figyelmét, a szeretetét több pici gyerek közt, én azonban ilyen vagyok.
Zoli humorát „örökölte” Marci
– Felteszek egy nem túl vidám kérdést. Te már egyszer megégetted magad, hiszen első házasságod nem sikerült. Nem félsz, hogy Zorka is elvált szülők gyermeke lesz egyszer?
– Az első házasságom idején nagyon fiatal voltam. Mindössze tizennyolc éves, amikor Zolihoz hozzámentem, huszonnyolc. S az első férjemmel alig éltünk együtt, Zolival viszont hat évet, mielőtt oltár elé álltunk. Vagyis azt hiszem, vele ez alatt a hat év alatt kipróbáltunk minden lehetséges élethelyzetet. Ami konfliktus adódhat egy házasságban, azon túl vagyunk, s mindig az derült ki, hogy együtt akarunk élni.
– Abból sincs probléma, hogy tulajdonképpen egy mozaik család vagytok, vagyis együtt nevelitek a te fiadat és a közös lányotokat?
– Szó sincs róla! Gondolj bele, Zoli Marci hároméves kora óta együtt van velünk. Olyan, mintha az ő gyereke lenne. A fiam nem véletlenül hasonlít nagyon rá. Nem genetikusan, de a viselkedésében,
a gesztusaiban, a humorában egy az egyben olyan, mint Zoli. Le se tagadhatná, Marci olyan, mintha az ő gyereke lenne.
– Sokáig a családban te voltál az ismertebb, sikeresebb. Talán még olyan is akadt, aki Zolit titkon azzal vádolta, hogy jól jött neki a te ismertséged. Most viszont mintha fordult volna a kocka, különösen a Szombat esti láznak köszönhetően.
– Kilenc éve vagyunk együtt Zolival, s bizony három évvel ezelőttig, ha odajöttek hozzánk, akkor kizárólag tőlem kértek autogramot, s ez mindig nagyon bántott. De amióta meglett a közös duettlemezünk, már mindkettőnket felismernek. A Szombat esti láz óta pedig egyre többször előfordul, hogy már tőle kérnek aláírást a rajongók és nem tőlem. Ez viszont egyáltalán nem zavar, sőt, azt hiszem ez a szerencsésebb eset, ha már mindenképpen választani kell. Én ugyanis a hagyományos polgári értékek mentén gondolkodom, szerintem az az ideális, ha a férfi sikeresebb, elismertebb a nőnél. Ez a világ rendje. Arról nem beszélve, hogy én ilyenkor, ha őt ismerik fel, őt lepik el a rajongók, nagyon büszke vagyok rá. Ha szeretünk valakit, természetes, hogy az ő sikereinek ugyanúgy, vagy talán még jobban örülünk, mint a sajátjainknak.
