Az Életképek Katinkáját alakító művésznő sok színészkollégájától eltérően egyáltalán nem vágyik arra, hogy mindenáron megmutassa magát. Adél igencsak megválogatja mihez adja a nevét, s ha teheti, minden idejét kislányával, Laurával tölti.
– A múlt héten Margitai Ági volt a Sztárváltó vendége, akivel együtt játszik Sarah Ruhl darabjában, a Tiszta viccben, mely Lukáts Andor rendezésében megy a Sanyi és Aranka Színházban. A művésznő azt kérdezte Öntől, miért érzi szívügyének a darabot.
– A történet egy konfliktusokkal terhelt szerelmi háromszögről szól. A darabbeli férjem egy orvos, aki beleszeret rákbeteg páciensébe. A mű egyrészt azt mutatja meg, hogy a két nem hogyan viselkedik egy ilyen kiélezett élethelyzetben: a férfiak kimenekülnek, a nők viszont maradnak, és megoldást keresnek. Nagyon szépen ábrázolja ezt az előadás. Azt hiszem, a nőkben a teremtéstől kezdve benne van az a képesség, hogy továbbvigyenek, megoldjanak dolgokat, a túlélésért és az életért. Éppen Ági jegyezte meg az egyik próbán, mennyire női darab ez. Számomra azért fontos játszani benne, mert mélyen hiszek a női szolidaritásban.
– A színház mellett játszik az Életképek című sorozatban is. Érezhető a képernyő adta népszerűség a színpadon?
– Magam sem tudom, hogy ma a népszerűségem hány százaléka köszönhető a televíziós sorozatnak, hiszen az Életképek előtt is volt életem. Akkor is megismertek, és rám köszöntek az utcán. Az én generációm tagjainak még megadatott, hogy olyan gyakran szerepelhettünk filmekben, tévéjátékokban és minisorozatokban, hogy napi szinten megjelenhettünk a képernyőn. Akkoriban még rólunk, színészekről szóltak a címlapok. Ugyanakkor az is igaz, hogy van egy fiatal generáció, amelynek tagjai koruknál fogva még nem járnak színházba, és már nem láthatták ezeket a filmeket, tévéjátékokat, ezért számunkra én Katinka vagyok a sorozatból. Elképzelhető, hogy közülük néhányan éppen azért jönnek el, mondjuk, a Radnótiba, hogy megnézzék, mit csinál a színpadon az Életképek Katinkája.
– Felkérés esetén akár a Barátok köztben vagy a Jóban Rosszban című szappanoperában is szerepet vállalna?
– Bár ez fel sem merült eddig, azt gondolom, hogy nem. Ezek ugyanis teljesen más típusú sorozatok, mint az Életképek. Mindennapos kötöttséggel járnak, és az én elfoglaltságaim nem tennék lehetővé, hogy részt vegyek bennük. Számomra mindennél fontosabb a színház, s azt hiszem, ódzkodnék is attól, hogy ilyen mennyiségi gyártásban részt vegyek.
– Míg sok kollégája egésznap rohan: szinkron, reklám, próba, előadás, addig Ön igencsak megválogatja, mit vállal el. Nem túl veszélyes kiszállni ebből a mókuskerékből?
– Az élet mindent megold. Azok, akik velem szeretnének dolgozni, úgyis megtalálnak. Lehet, hogy éppen azért, mert nem vállalok el bizonyos dolgokat. Azt gondolom, megfontolandó, hogy manapság egy színész miben vesz részt. Az ember energiája amúgy sem véges. Hál’ istennek van annyi felkérés, ami számomra minőségileg is megfelel.
– Egy 2007-es interjúban elmondta, hogy miközben éppen iskolát keresett kislányának, Laurának, a szegényes választékot látva felmerült Önben az iskolaalapítás gondolata is. Tudna mással is foglalkozni, mint a színjátszás?
– Nekem a színház a hivatásom, nem is szeretnék mással foglalkozni. Örömforrás és megélhetés is egyben. Persze úgy érzem, lötyög annyi agyvelő a fejemben, hogy ha nagyon összeszedném magam, mást is tudnék csinálni. Az iskolaalapításon egyébként komolyan elgondolkodtam. Elkeserítő a közoktatás helyzete, melybe a mai szülők és gyerekek belekényszerülnek. Pláne igaz ez akkor, ha nem tudnak sodródni a nagy átlaggal, mint ahogy mi sem Laurával. Nincsenek olyan komplex intézmények, melyek egy olyan részképesség-problémával élő gyermeket, mint Laura, több oldalról is ugyanolyan színvonalon tudnának fejleszteni. Azok a szülők, akik hasonló cipőben járnak, mint én, egy idő után éppen ezért fontolgatják az iskolaalapítást. Olyan ez, mint amikor egy színész, aki sok időt tölt a színházban, végül már kívülről tudja, hogyan kell színházat csinálni. Mégsem az ő dolga ez, mint ahogy a szülőé sem, hogy iskolát alapítson. Mi éppen túl vagyunk egy iskolaváltáson, s bízunk benne, hogy sikerült megtalálnunk azt a helyet, ahol nemcsak ígéretek vannak, hanem pedagógiailag és emberileg is magas színvonalon foglalkoznak a gyerekekkel.
– Tizenhat éve óta a Radnóti Miklós Színház tagja. Hűséges típusnak tűnik. Egyformán kötődik tárgyakhoz, emberekhez, eszmékhez is?
– A lelkem mélyén elég ragaszkodó vagyok. Próbálom megbecsülni a környezetemet: a tárgyakat, és az embereket is, akiktől kaptam valamit. Leginkább azonban az elveimhez vagyok hűséges. Nemcsak előre nézek, hanem hátra is. Ez sokszor nem túl kifizetődő magatartás a mai társadalomban. Azt gondolom, kell, hogy az embernek egyszerre legyenek gyökerei és szárnyai. Ahhoz, hogy tudjuk, hová tartunk, sosem szabad elfelejtenünk, hogy honnan jöttünk.
– Ki legyen a Sztárváltó következő vendége?
– Csákányi Eszternek adom át a stafétát. Eszter jelenleg szabadúszóként dolgozik, s én azt kérdezném tőle, hogy bírja, hogy nincs állandó öltözőszekrénye?
