A Nemzeti Színház társalgójában találkozunk, az épp bemutatásra váró új színdarab, A park próbája előtt. Az elmúlt néhány hónap számára kétszeresen is próbaidőszak volt, hiszen kisfia mellől nemrég tért vissza a színpadra.
– Hogyan vészeltétek át az elválást?
– Elég jól, de valószínűleg azért, mert fokozatos volt. Ősszel kezdtem el játszani, havi négy előadásom van, kettő a Radnóti Miklós, kettő a Nemzeti Színházban. Azokon az estéken vagy az apukája volt otthon Boldizsárral, vagy valamelyik nagymama vigyázott rá. Aztán január közepétől kezdtük próbálni A parkot, ez már napi elfoglaltságot hozott, úgyhogy némileg nehezebb a helyzet. Szerencsére Zoli (Schmied Zoltán színész – a szerk.) éppen befejezte a próbaidőszakát, és ő van otthon vele. Előfordul, hogy nehezebben tudok eljönni mellőle… Kicsit sír, de hallom, hogy amikor kilépek az ajtón, abbahagyja. Értem, hogy ez csak nekem szól, nincs komoly baj. Én úgy gondolom, ezzel is tanul, tud már például puszit dobni, integetni… Csak rugalmasabbá válik a gyerek attól, hogy nem engem lát állandóan. Ugyanakkor igyekszünk is őt minél több helyre magunkkal vinni.
– Nem féltél, hogy nem tudod úgy folytatni a pályádat, mint szülés előtt?
– Nem gondolkodtam ezen. A gyerek mindennél fontosabb volt. Amikor a nagyfiam született, még főiskolásként megtapasztaltam, hogy a gyerek nem akadály a pályámon. Igaz, erős biztatást kaptam a tanáromtól, Horvai Istvántól. Azt mondta, a leghelyesebben döntöttem, hogy megszülöm a gyereket. Megnyugtatott, hogy az iskolával minden rendben lesz. Jártam, amíg tudtam, és amikor szülés után visszatértem, ott folytattam, ahol a többiek tartottak. A mi szakmánkban az ember saját döntésére bízzák, mikor vállal gyereket. Én még sosem hallottam, amint egy igazgató azt mondaná, rendben, szerződtetlek, de ígérd meg, hogy nem leszel terhes. A kollégáim közül mindenki örült, amikor megtudták, hogy gyermeket várok. Egyébként akkor is játszottam, A kripliben például még a szülésem előtt egy hónappal is. De bevallom, jólesett most ez a rövid kihagyás, remekül éreztem magam otthon a babával. Nem maradtam ki semmiből, mert a párom hozta haza a híreket, megnéztem egy-két előadást is, jártam bemutatókra, szóval nem zárkóztam el a külvilágtól.
– Mennyire vagy más anya most, mint az első gyereknél voltál?
– Amennyire változtak a dolgok körülöttem. A nagyfiammal egymásra voltunk utalva, most pedig megoszlik a felelősség. Akkor is segített a családom, a nagymamám Debrecenből utazott Budapestre, ha vigyázni kellett Lackóra. Most elsősorban a páromra számíthatok, hiszen a kezdetektől kiveszi a részét a baba körüli teendőkből. Ez nyilván hatással van rám is, most sokkal nyugodtabb vagyok.
– Életed nehéz pillanataiban ki segített, illetve ki segít most?
– Korábban a nagyfiam adott erőt. Olyan bölcsességeket tudott mondani már négyévesen, hogy az ember nem értette, hogyan lehet egy gyerekben ennyi józan ész. Én pedig úgy éreztem, mellette nem hagyhatom el magam. Igen, Lackó több nehéz helyzeten átsegített. Amióta pedig boldog kapcsolatban élünk a párommal, mindig ő áll mellettem. Társai vagyunk egymásnak, és ezt még kimondani is jó.
A cikk folytatását megtalálod a legújabb Maximában. Keresd az újságárusoknál!
www.maximanet.hu
www.maximanet.hu
