D. Tóth Kriszta: Kukaföldrész fölfedezése

Talán ezért olyan vicces, amikor szombat reggelente az én három és fél éves óvodásom fogja az ő puha babatalpait, és kíméletlenül rátapos velük a héten felgyülemlett PET-palackokra. Szertartása van a mókának. Én lecsavarom a tetejét a vizesflakonoknak. Leteszem őket szépen egymás mellé, a földre. Majd elkiáltom magam, hogy „Lola, ráugrasz a palackokra?” Naná, hogy ráugrik. Messziről nekifut és indián csatakiáltással ráveti magát az összesre. Próbáljuk megvárni a művelettel a reggel kilenc órát, előtte ugyanis a zajártalom miatt joggal jelenthetnének föl minket drága szomszédaink. Szóval Lola jön, lát, győz, fut és tombol, egészen addig, amíg az összes PET-palack szép vízszintes nem lesz. Utána aztán belerakosgatjuk őket egy nagy táskába, mellészórjuk a tejesdobozokat, az elolvasott újságokat meg minden mást, amit összegyűjtögettünk. A játék legizgalmasabb része még hátra van. Amit a palacklapításnál is jobban szeret, az a hulladéksziget (vagy, ahogy Lola mondja: „kukaföldrész”) színes konténerei. Minden egyes alkalommal elmondatja velem, hogy melyikbe mit kell beledobni. Aztán akkurátusan, darabonként beleszórja a táska tartalmát az óriásszemetesekbe.

De nem voltunk mindig ilyen jóban a környezetünkkel. Az mindig is zavart, hogy egy-egy család milyen sok szemetet „gyárt”. Mi is, szinte naponta megtöltünk egy tasakot. De tenni, jó ideig, nem tettem semmit – mert nem tudtam, hogy tehetnék valamit. Aztán jött Brüsszel. Vagyis én mentem. És láttam. Ugyan az ottani rendszer sem működött mindig tökéletesen, azért kezdetnek megfelelt. Belgiumban mindenki külön gyűjti a különböző hulladékokat – legalábbis ez az alapkoncepció, de persze a szemetes zacskókba nem lát bele az ember. Ámbár… az is lehet, hogy utóbbi kitétel kizárólag a jó magyar pesszimizmusomnak köszönhető („minek gyűjteném külön, úgyis egy helyre öntik?” – ismerős?). Szóval megvolt a pontos menetrendje a szemétgyűjtésnek. Kedd-szombat fehér tasak: háztartási hulladék. Szerda sárga: papír. Péntek kék: műanyag. És kéthetente hétfő: zöld. Nehezebb volt megjegyezni, mint az egymilliós város metrótérképét. Nem én voltam az egyetlen új beköltöző, aki rendre eltévesztette a napokat, mire a becses főbérlője 1. leszidta, 2. kioktatta, esetleg 3. följelentette. A rendőr meg kijött, becsöngetett és figyelmeztetett. (Komolyan!) De aztán megtanultam, becsülettel. És megszoktam. Sőt, mire Lola megszületett, meg is szerettem.

Természetes volt tehát, hogy folytatjuk, miután hazaköltözünk. Ugyan Magyarországon nem jönnek helybe a különböző színű hulladékért és nem is mindenki szelektál, mára természetes része az életünknek, hogy mielőtt rálépünk a kuka nyitójára, fél másodpercig gondolkodunk: valóban odavaló? Lolát mindez persze teljesen hidegen hagyta egy ideig. Ő csak, khm, nagyban képezte a szemetet, nem válogatta. Aztán egyszer csak, mint a világ összes többi dolgára, erre is rákérdezett:

– Miért nem a kukába rakod, mama?

– Mert ez egy vizesflakon, elviszem egy másik, nagyobb kukába.

– Miért?

– Hogy miután összegyűjtik, készítsenek belőle hasznos dolgokat.

– De hát hogyan készítenek belőle dolgokat, és milyen dolgokat?

– Elviszik egy nagy üzembe, ahol összeolvasztják a flakonokat, és például nejlonzacskót meg polárpulóvert csinálnak belőle. Olyat, mint a te piros pulcsid!

No, erre csöndben maradt. Láttam, hogy veszettül gondolkodik, miközben a pulóverét tapogatja.

– De mama! Az nem lehet. Az én hellókittis pulcsim puha és piros. A vizesflakon meg kemény és kék. És hol a kupakja? És mi van a többi dologgal, amit eldobunk? A tejesdobozokkal meg a daddy sörösüvegeivel?

Erről elbeszélgettünk még egy darabig. Aztán megígértem, hogy legközelebb őt is elviszem a hulladékszigetre eldobni a szemetet a nagy színes konténerekbe. Ez tetszett neki… Azóta minden szombat délelőtt járunk a „kukaföldrészre”. És, szintén azóta, Lola minden egyes palacktól és doboztól egyenként elköszön, mielőtt bedobja őket. Aztán nagyot nevet, amikor meglát egy puha polárpulcsit a kirakatban. Én is nevetek. Mert ami ma játék és bolondozás, az holnap természetes része az életének.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Dobó Katát várja otthon valaki » • Clinton elnök és a meggyleves » • 6 hathatós érv az óvszer mellett » • Miért járnak az amerikaiak pszichológushoz? » • Az amerikai háziasszonyoknál minden rendben van » • Mondjunk igent az apró lehetőségekre is! »

A Nők Lapjára itt fizethetsz elő »