Amikor 2003-ban a hazai rockszíntér egyik legsikeresebb együttese, a Black Out mellett elindított egy akkor hobbizenekarnak tűnő formációt, sokan kétkedően csóválták a fejüket. A Kowalsky meg a Vega azóta már a negyedik lemezén is túl van, koncertjei majd mindenhol telt ház előtt zajlanak, s még az egykori fanyalgók sem vitatják, hogy megérdemelt a siker.
– Úgy tudom, egy darabig képzőművésznek készültél. Hogyan kötöttél ki végül a zenénél?
– Valóban voltak ilyen elképzeléseim. Nagyon szerettem festeni és szobrászkodni, de érdekes módon mégis a sport felé vettem az irányt: az NB I. utánpótlásban kezdtem focizni Békéscsabán. Később aztán ezt hagytam abba a zene miatt, és egyáltalán nem bántam meg. Azt viszont fájlalom, hogy a rajzolást és a festészetet nem tanultam tovább.
– A sportkarrier befejezése után azonnal hivatásos zenész lettél?
– Békéscsabáról azért jöttem fel Pestre, mert kialakulóban volt egy zenekar. Határozott elképzelésem volt arról, hogy ebből fogok élni. Bár nagyon komolyan vágtam bele a zenélésbe, egy darabig nem lehetett belőle megélni, ezért egy raktárban dolgoztam. Szerencsém volt: két év múlva annyira beindult a Black Out zenekar, hogy fenn tudtam tartani magam.
– Jelenlegi csapatod, a Kowalsky meg a Vega csak mókának, hobbizenekarnak indult a Black Out mellett. Nehezen döntöttél úgy, hogy megválsz a tizenöt éves együttestől az új formáció miatt?
– Nagy dilemma elé nem állított az élet. A Black Outtal voltak nagyon szép és sikeres időszakaink, de az utolsó öt-hat év igencsak langyos víz volt már. Nagyon ellaposodott a kapcsolatom a zenésztársaimmal. Mindannyiunknak szükségünk volt arra, hogy valami újba kezdjünk. Számomra az volt a kérdés, hogy akarom-e a zenét komolyan csinálni, vagy maradok a zenekarban az emlékek miatt.
– Törvényszerűnek tartod, hogy egy zenekar egy idő után kifullad?
– Ez kizárólag azon múlik, milyen kapcsolatot ápolnak egymással a tagok. Persze nemcsak a zenében van így, hanem az élet minden területén. Sokszor hasonlítják a zenekari közösséget egy házassághoz. Mindkettőben az dönt, hogy mennyire figyelnek, pontosabban figyelnek-e egyáltalán egymásra a felek.
– Már a Black Out is sikeres zenekarnak számított, az igazi népszerűséget azonban a Kowalsky meg a Vega hozta el számodra. Mivel tud többet ez a csapat?
– Más az atmoszférája ennek a zenének. Úgy beszél a hétköznapi életről, a világ dolgairól, hogy közben hihetetlenül pozitív attitűdje van. Néha mindenkinek jólesik olyan zenét hallgatni, amely odasuhint, keményebben kritizálja a valóságot vagy a társadalmat. Mégis úgy gondolom, hogy az igazán előremutató dolgok azok, ha pozitív üzeneteket fogalmazunk meg. A mi szövegeink olyan problémákat feszegetnek, melyek minden embert érintenek, ráadásul úgy, hogy mindig egy reményt keltő szlogennel zárulnak. Tizenöt évig elvont, olykor kifejezetten sötét, borongós szövegeket énekeltem. Ennyi idő után nekem is szükségem volt egy kis pozitív hullámra. Az irányváltás tehát kifejezetten tudatos volt a részemről.
– Ezt a sikerreceptet használhattad volna korábban is. Nem arról van szó, hogy időközben teljesen átalakult a személyiséged?
– Biztos, hogy így van. Nem titok, hogy a Black Out-időszakban önpusztító életet éltünk. Gyermekkorom óta érdeklődtem a világ mögött rejlő igazság iránt, ezért rengeteg filozófiai és vallási jellegű könyvet olvastam el. Faltam ezeket a műveket, és természetesen meg is lett az eredménye. Amikor az ember képes arra, hogy egészséges képet rakjon össze egy ilyen jellegű kutakodásból, akkor csakhamar megjelenik a remény, ami aztán kihatással van az életére, a kapcsolataira és a munkájára. Az én esetemben a szövegekben és a zenében csapódik le.
– Emlékszel arra pontra, amikor azt mondtad, hogy változnom kell, vagy ez észrevétlen folyamat volt?
– Mindkettő egyszerre. A folyamat hosszú, még azt sem mondhatom, hogy az életemben le fog zárulni. De valóban volt egy olyan pont, amikor éreztem, hogy új útra kell lépnem, annyira szenvedtem már az önpusztító életmódtól. Akkor visszatekintettem, és azt mondtam: sok mindent nem tudok felmutatni, hacsak annyit nem, hogy van bennem egy erős igény arra, hogy a dolgok mögé nézzek. Szeretném tudni, mi értelme van annak az egésznek, amiben vagyunk. Ez a vágy volt az, amit megragadtam, és ezen a vonalon haladtam tovább. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így tettem.
– Fél évig aztán krisnások között éltél. Mivel tértél haza közülük?
– Amit tanultam, már előtte is sejtettem: az ember és az élőlények nem azonosíthatók az anyagi testükkel. Része a lényüknek, de nem az anyagból keletkeznek, hanem egy finom esszenciából, amit léleknek nevezünk. Ebből kiindulva rengeteg tudást kaptam, amelyet hasznosítani tudok, de ez a legfontosabb, ez az alapköve a földi életnek. A krisnásokkal a mai napig nagyon szoros kapcsolatot ápolok, de az idők során más vallási irányzatokból, a keresztények és a muzulmánok közül is sok barátot szereztem.
– Ezek szerint te is úgy érzed, hogy a világvallások egyfelé mutatnak, és tulajdonképpen mindegyik ugyanarról az igazságról beszél?
– Ez teljesen nyilvánvaló. Ha valaki veszi a fáradságot arra, hogy mélyen beleássa magát a különböző irányzatok tanításaiba, ugyanazt fogja látni. Szükséges is lenne ez, így ugyanis egy csapásra eltűnnének a vallási konfliktusok.
– A krisnások egyik tanítása szerint az ideális emberi állapot akkor jön el, ha leépítjük az egót. A művészet ugyanakkor nem más, mint az ego kiáramlása. Művészként és Krisna-tudatú hívőként nincs ellentmondás benned?
– Nem értek ezzel egyet. Abból a szempontból igazad van, hogy a művészet önmagunk megmutatása a külvilágnak. A legtökéletesebb önmegvalósítás azonban éppen az ego leépítése, ezáltal a valóságos dolgok felismerése. Ez az igazi művészet. Emellett persze lehet más művészeti ágakat is űzni, melyek közül a zene az egyik legfontosabb. A művészet tehát az egyik legszebb és legtökéletesebb módja annak, hogy közeledjünk Istenhez. Inkább az a kérdés, mit nevezünk művészetnek.
– Festesz, írsz, zenélsz. Mi az a gondolat, amelyet mindháromban meg akarsz jeleníteni? Mi az ars poeticád?
– Gyakran rákérdeznek, mi a dalaim üzenete. Egyértelműen az élőlényről, Istenről, a kettejük kapcsolatáról szeretnék beszélni, s mindezt az élet hétköznapi aspektusából megközelítve. Erről szól minden, amivel foglalkozom. Más kérdés, hogy a műfajtól függően hogyan van ez megfogalmazva, milyen hasonlatokban van elrejtve.
– Úgy tudom, hamarosan több kiállításod is lesz, és készülsz egy riportkönyvvel is.
– Valóban úgy volt, hogy megjelenik egy ilyen könyv, de ez kicsit még várat magára, először ugyanis a zenekar öt évét elbeszélő könyv jelenik meg. Jövő tavasszal talán már a boltokban lesz. Ami pedig a festményeket illeti: április 22-től indult egy koncertsorozatunk, melyben négy olyan helyszín is lesz, ahol ki lesznek állítva a képeim. A turné csúcspontja május 15-én, Budapesten a Petőfi Csarnokban lesz, ahol szintén lesz kiállítás.
– Az új lemez Otthon, édes otthon című dalának refrénjében azt énekled: „nem tudom, még merre van…” Magánemberként megtaláltad már az otthont?
– Ebben szerencsés vagyok. A földi valóságban a párommal nagyon szép családi közösséget építettünk fel, melynek most már része a két kisfiunk is. A munkám miatt gyakran vagyok úton, de megpróbálom kivenni a részem a srácok neveléséből. Tudom, hogy rengeteg olyan dolog van, amelyet át kell adnom nekik.
