Sztárok

Kiss Tibi: Rendszeresen eltévedek

Ha tehetné, olyan GPS-t használna, amely a szellem útvesztőiben is eligazít. A Quimby együttes képzőművész végzettségű énekese nemegyszer azon kapja magát, hogy rossz irányba haladnak a gondolatai. Talán éppen ez lehet sikerének egyik titka. Kiss Tibi ugyanis úgy lett generációjának meghatározó előadója, hogy a popikonok magabiztos kinyilatkoztatása helyett kételyekkel teli vívódásait énekelte meg.

Tibivel az egyik Quimby-koncert hangpróbája előtt beszélgettem, nemrégiben megjelent lemezük apropóján. Az Ajjajjaj című maxi CD-n kívül többek közt szó esett parasztakkordozásról, macskáknak adott koncertekről, táltosokról, képregényekről, eltévelyedésről, deviáns gyerekekről, valamint szívről és észről is.

Kiss Tibi– Miért alakult úgy, hogy nagylemez helyett ezúttal rövidebb anyaggal rukkoltatok elő?  
– Várhattunk volna még, hogy rendes lemezt csináljunk, de most ez volt a levegőben. Az ok egyszerű: azt akartuk, hogy mi is, a közönség is mihamarabb kézbe vehessen egy új Quimby-lemezt. Tulajdonképpen ez egy kísérletező hangzóanyag: minden dal más-más irányba mutat.

Két frontemberrel dolgozó zenekar vagytok. Segítség számodra, hogy Liviusszal megoszthatod ezt a feladatot?
– Mindenképpen. Nem választott szakmám a muzsikálás, ezért jólesik a segítség. Ráadásul most már nem is csak ketten vagyunk frontemberek: lassan mindenki az lett a zenekarból. Általában a dal választja ki, hogy ki lesz az. Ha valakinek olyan a hangja vagy a karaktere, hogy jól áll neki az adott szám, akkor nem kérdés, hogy ő adja elő. Számunkra nem a szerepek, hanem a zenekar kohéziója fontos. Ettől működik igazán az együtt muzsikálás.

Önálló előadóként nem is merészkednél ki a színpadra?
– Egyedül csak a szűkebb környezetemnek és a macskáimnak szoktam koncertet adni. Az én hangszeres tudásom csak amolyan parasztakkordos játékot enged meg, nem árt, ha mellette szól még valami. Volt egyébként egy klubprojektünk, melyben hárman, egy zongoristával és egy hegedűssel játszottunk kocsmákban és házibulikon.

Nemegyszer a szövegírásban is együtt dolgozol Liviusszal. Téged örök romantikusként aposztrofálnak. Ezek szerint te vagy a szív, ő pedig az ész?
– Az angol szövegeket valóban mindig közösen írjuk Liviusszal. Elég jól szokott működni a közös munka, kifejezetten inspirálóan hatunk egymásra. A vizuális hátterem miatt inkább én dobom a metaforákat, a képeket, a hangulatokat, Livius pedig gyakorlatilag elrendezgeti a mondatokat. De hogy ki a szív és ki az ész, nem tudom pontosan megmondani. Az biztos, hogy én egy kicsit „ellibbentebb”, elszálltabb ember vagyok, míg Liviusnak jóval konkrétabb gondolatai vannak.

Hogyan élted meg, hogy underground együttesből kultuszzenekarrá fejlődött a Quimby?
– Ez lassú folyamat volt, mindig bőven volt rá időnk, hogy megszokjuk a zenekar státusának változását. Mára valóban nem vagyunk underground csapat, de az együttes szellemisége, és azok a dolgok, melyek előrerepítettek minket, ugyanazok, mint annak idején voltak. Nagyon fontos, hogy számunkra nem vált kényszerré a zenélés. Nem követelmény, hogy ezt csináljuk, mindenkinek van ezer más dolga, amely érdekli. Az önmagában egyikünket sem elégítene ki, hogy a zenekar működik, és sikeres koncerteket ad. Ettől még nem lennénk boldogok. Nekünk fontos, hogy elhiggyük: amit csinálunk, annak továbbra is megvan a célja és az iránya. Csak így lelünk örömet az alkotásban. Azt hiszem, ez az, ami összetart bennünket.

Nem nyomaszt olykor, hogy nemzedéki dalnok lett belőled?
– Azt veszem észre, hogy az emberek egyre többet képzelnek bele a szövegekbe. Nemrég például egy táltos jelentkezett nálam, aki a Most múlik pontosan című számban meghallotta a táltos szót, és azonnal elkezdte magyarázni, hogy spirituális szinten hol állok. Nyilvánvaló, hogy az emberek fejében lévő kapcsolódási pontok nem mindig egyeznek a mi gondolatainkkal. Azt szoktam mondani, hogy mi egy buszmegállóig visszük el az embereket, ahol mindenki felszállhat a saját járatára. Jó dalokat szeretnénk írni, melyek szólnak is valamiről, de semmiképpen sem olyanokat, amiket készpénznek kell venni.

Kiss Tibi 2006-ban jelent meg a dalszövegeid gyűjteményes kötete Ventilátor blues címmel. Tervezed már a folytatást?
– Amikor az egyik József Attila körös író felvetette, hogy ilyen formában is elő kellene hozakodnom a dalszövegeimmel, meglehetősen ódzkodtam az ötlettől. Aztán persze nagyon jólesett kézbe venni, megsimogatni a kötetet, de nem tervezem, hogy hamarosan újabbat adok ki. Azt azonban igen, hogy készítek egy olyan albumot, melyben összegyűjtöm a grafikáimat, sőt már képregény kiadásán is gondolkodtam. Végtére is ez volna a tanult szakmám. Ha majd lesz az életemben egy kicsit nyugodtabb időszak, talán meg is valósítom az ötleteimet.

Mindig kielégít a popzene háromperces kerete? Nem vágysz arra, hogy terjedelmesebb formában, akár íróként is kifejezd magad?
– Számomra a dalforma nagyon tetszetős keret ahhoz, hogy közöljem az érzéseimet. Nem is szívesen tágítanék ettől. Vannak persze olyan gondolataim, melyek – mondjuk – egy novellában jobban kifejezhetők lennének, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy vállalkoznom kellene arra, hogy ezeket papírra is vessem. Nem értek ehhez. A művészetek közül az írás áll a legkevésbé közel hozzám. Sokkal inkább a képzőművészet felől közelítem meg a dolgokat.

„Csak az téved el, aki él” – énekled a maxi címadó számában. Te mikor tévedtél el utoljára?
– Én rendszeresen eltévedek. A napokban is észrevettem magamon, hogy nem jó felé járok gondolatilag, pár évvel ezelőtt pedig ennél súlyosabban is eltévedtem. Már rengeteg ismerősömmel megígértettem egy GPS-t magamnak. Nekem egy olyan kellene, ami az ember szellemiségében, jellemfejlődésében és a döntéseiben is segít. Ilyen persze nincs, és talán nem is kell. Azt gondolom, hogy az eltévedés az élet velejárója. Egy ilyen GPS-szel éppen a kalandtól fosztanánk meg magunkat az úton. Nem baj, ha az ember eltéved, ha utána képes arra, hogy visszajöjjön, s elgondolkodjon a megszerzett tapasztalatain.

Rendszeresen részt veszel művészetterápiás foglalkozásokon a Budai Gyermekkórház Neurózis Osztályán. Mit tapasztaltál, minden lelki problémán átsegít a művészet?
– Nem feltétlenül. Én leginkább nehezen kezelhető gyerekekkel foglalkozom, akiket kirúgtak az iskolából. Nagyon sok mindent el lehet érni náluk, a művészet önmagában azonban nem elég. Az kell, hogy ők maguk döntsenek úgy, hogy részt vesznek a foglalkozáson. Érdekel, hogy egy szabadabb környezetben hogyan és miért vetik alá magukat a közös munkának. Arra próbálok rájönni, hol van az a rés a kis fejükben, ahol be lehet úgy hatolni, hogy azt ők nem bánják, azaz hol van az a kapcsolódási pont, ahol fel lehet kelteni a figyelmüket. Amikor közösen festünk vagy zenélünk, sokszor még a legdeviánsabb személyiségek is képesek arra, hogy koncentráljanak a feladatra. Két-három hetente megyek segíteni, én magam is rengeteget tanulok ebből. Nem tudom, hogy hová fejlődik a dolog, bár attól egyáltalán nem kell tartani, hogy pedagógus leszek.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése