Györgyi otthonában trécselünk. A háttérben megy a tévé, Györgyi néha kommentálja a műsorokat, szaladgálnak a kutyák, csipog a papagáj, Mariann lelkesedik, hogy focimeccsre mennek, majd megtudja, hogy elmarad a mérkőzés. Szomorkodik fél percig, aztán azonnal más elfoglaltságot találnak maguknak. Hétköznap délután a Pa-Dö-Dővel…
– Mit gondoltok a születésnapokról? Fontosak az ünnepek az életetekben?
Györgyi: – Nekem egyáltalán nem fontosak a saját születésnapjaim. Tulajdonképpen másoké sem, de ha valakivel viszonylag közeli kapcsolatban állok, és annak fontos, akkor alávetem magam. Két éve, az ötvenedik születésnapomra megleptek a barátaim. Már hónapokkal előtte emlegettem, hogy ne merjenek ilyesmit rendezni, mégis megkaptam. Ügyesen titkolták, megszervezték, én meg odamentem, és jól meghatódtam.
Mariann: – Negyvenkilenc éves múltam…
Györgyi: – Nem, te már ötven is elmúltál!
Mariann: – Igen, idén! Sőt, nő vagyok, és szingli! Szóval, az egyik nap pont ugyanolyan, mint a másik, ezért az ötvenedik születésnapom sem hatott meg. Lehet, hogy holnap sokkal fiatalabbnak érzem magam, mint két éve. Györgyi mellett szép lassan leszoktam az ünnepekről. Valószínűleg azért utálja ezeket a megmozdulásokat, mert az anyukájánál muszáj ezeket fokozottan „nyomni”. Az én anyukám is erőszakos. A mai napig kirakja a kertbe húsvétkor a tojásokat, én meg futkoshatok ott összevissza. Karácsonykor is ő gyújtja a gyertyát, de nálunk ezek szeretetteljesen telnek.
Györgyi: – Én ezeket álságosnak tartom. Nem azon múlik a szeretet, hogy állunk-e a karácsonyfa mellett Jingle Bellst énekelve, vagy festünk-e tojásokat!
– Fel tudnátok idézi a legkedvesebb vagy legmókásabb születésnapi ajándékotokat?
Mariann: – Nem. Mindig elfelejtem, hogy kitől mire mit kaptam. Nem is úgy van ez nálunk, hogy pont azon a napon adjuk az ajándékot. Györgyinek holnapután lesz, ki is találtam már neki valamit, de egy lépést nem tettem még érte. Nem kap hisztériás görcsöt, ha csak hetekkel később kapja meg. Hogy én a születésnapomra bulit rendezzek? Az ki van zárva!
Györgyi: – Már most rettegek attól, hogy hány SMS-t fogok kapni! Sosem válaszolok ezekre!
– Mit gondoltok a horoszkópokról? Mit jelent számotokra a „bikaság”?
Mariann: – Vannak alapvető dolgok, amelyekben hiszek. Hosszú évek során kiderült, hogy mi nem vagyunk képesek együtt dolgozni Oroszlánokkal, Skorpiókkal, Vízöntőkkel, a Nyilasok pedig meg sem közelítenek minket.
Györgyi: – Mariannon Bika létére rettentő Kos-jegyek mutatkoznak ám, erőszakos, pedig neki Vízöntő az aszcendense. Mindent bele lehet ebbe magyarázni, de ki van zárva, hogy akik velem egy napon születtek, azok mind hasonlítsanak rám. Nekem egyébként Rák az aszcendensem.
Mariann: – Genetikai örökség, családi háttér, ezek mind befolyásolhatnak, de az alapvető tulajdonságokban van valamiféle egyezés.
– Mi történik mostanában a zenekarral?
Györgyi: – Huszonegy éves a Pa-Dö-Dő, ha már az életkoroknál tartunk. Most már Amerikában is nagykorúnak számítunk. Csinálunk egy gyerek- és ifjúsági lemezt Galla Miklós közreműködésével. Ha végignézzük a diszkográfiánkat, csomó olyan dalunk van, amely megfelel ennek a kritériumnak, pedig nem gyerekeknek íródtak. Lusták vagyunk, talán őszre összehozzuk. Azt látom, hogy ötven felett kicsit megfáradtunk…
– Van még értelme lemezt készíteni?
Mariann: – Semmi értelme sincs, de mi öregek vagyunk már, és ehhez szoktunk. Legyen évente egy kézzelfogható termékünk, legyenek új dalaink. Ennek ellenére az emberek csak a régi dalainkat akarják hallani. Mindig kötelező elénekelnünk a Bye-bye Szását, a Szabó Jánost meg a Fáj a fejem című dalt.
Györgyi: – Legalább négy új szám legyen az új programban, hogy mi ne unjuk halálra magunkat! A gyereklemezen is ugyanolyan dalok lesznek ám, mint az összes többi CD-nken. Ugyanolyan mély mondanivalókat tolmácsolunk az emberek felé…
– Van valami, amit másképp csinálnátok, ha megtehetnétek?
Györgyi: – Én még ennyire sem mennék bele megalkuvásokba.
Mariann: – Zenekarilag mindent ugyanígy tennék, de lehet, hogy ha visszamehetnék az időben, akkor vennék egy kis kávézót, hogy öreg napjaimra legyen miből élnem.
– Mi változott az életetekben ötven felett?
Mariann: – Hihetetlenül rövidek lettek a napok.
Györgyi: – Nekem meg nagyon hosszúak!
– Talán azért lettek rövidebbek, mert sokat alszol…
Mariann: – Dehogy alszom. Jövök-megyek, mint a távirat. Most az a legújabb, hogy sportolok. Úszom és biciklizek!
Györgyi: – Még egy hétig, aztán abbahagyod!
– Gondolom, szakmailag is megváltozott sok minden az elmúlt két évtized alatt…
Györgyi: – Nem olyan könnyen izgatom fel magam, vagyis nincs már bennem az a lelkesedés. Megváltozott ez az egész. Ma már nem látok csillogó szemmel éneklő énekeseket. A politika meg a kereskedelmi tévék egy nyálas hálót szőttek erre a szakmára.
Mariann: – Tény, hogy jóval ingerszegényebb lett körülöttünk minden. Sok mutatványos van színpadon, de nem közvetítenek érzelmet. Nehéz megtalálni a művészetet, de ennek nincs sok köze a korunkhoz.
Györgyi: – Nincs meg az izgalom, ha megjelenik valakinek a lemeze. Régen ez másképp volt. Alig vártuk az Illés vagy a Neoton új lemezét, hogy milyen lett. Most például a musicallemez a divat, ezért mindenki azt csinálja. Ez nem izgalmas.
Mariann: – Csak hiteles embertől jöhet valami olyan, ami érzelmileg megérint. A média pedig nem róluk szól.
Györgyi: – Néztem most ezt a Kalandra fal! című műsort, amely csak arról szól, hogy kinek mekkora, és hogyan helyezkedik el a heréje! Borzalmas! Azon kellene röhögnöm, hogy egy fal belelök valakit a vízbe? Hát nem…
– Ha megkeresne most valamelyik kereskedelmi csatorna, hogy csináljatok egy műsort, mint régen, elvállalnátok?
Györgyi: – Ha szabad kezet adnának, akkor hogyne! Ha nem adnák parancsba, hogy Dukai Reginát vagy akárkit kell meghívni vendégnek, akkor igen. Mi választanánk rendezőt, szerkesztőket. Lehet, hogy rossz ízlésünk van, de azt tükrözné az a műsor. Ha pedig kereskedelmicsatorna-tulajdonosok lennénk, akkor sok régi műsort visszahoznánk. Ma már nálunk nem lehet megmutatni egy CD-borítót a tévében, és nem lehet egy készülő koncertről beszélni, csak ha körbeírod nyolc mondattal, hogy mire gondolsz.
– Végezetül valami üzenet az emberiség számára?
Györgyi: – Csak annyi, hogy élünk és működünk. Rólam csomóan azt hiszik, hogy meghaltam, vagy hogy nem tudok fellépni. Semmi gond nincs ezzel, tessék minket hívni, és megyünk!
Mariann: – Az indulásunkkor a színes hajunk meg a kövérségünk volt téma, most meg ez. Tolerancia! Tök jó, hogy Györgyi tolókocsival is fellép. Mindenki csak mondja a magáét, hogy így meg úgy kell segíteni a sérült embereken, aztán mégis beszólnak. Tessék elfogadni mindenkit úgy, ahogy van. Ezt üzenjük!
