Novodomszky Éva: Keserédes édes kettes

Amikor telefonon hívom, kissé gondterhelt a hangja, kiderül, hogy éppen a tanítványait értékeli – ez zárja le a tanévet az újságíró-iskolában, ahol majd egy évtizede én is jártam az óráira. Természetes, hogy erről kérdezem először, visszaemlékezve jó hangulatú előadásaira…

– Még mindig ugyanolyan lelkesen tanítasz?

– Igen, persze, képtelen lennék megunni. Már kiskorom óta vonz a tanítás, nem véletlenül akartam eredetileg pedagógus lenni. Ráadásul most, hogy a szakmámat, az újságírást, pontosabban a televíziózást tanítom, én is átrágom magam újra és újra azokon a témákon, amiken a hallgatók. Igen, sosem árt, hogy felelevenítsük az ismereteinket azon a téren, amelyen már rutinból tevékenykedünk. Mellesleg maguk a hallgatók is mutatnak nekem olyan megoldásokat, például az improvizációs gyakorlatok során, amiken én is meglepődöm. De azért remélem, egyelőre ők tanulnak többet tőlem… (Kacag.)

– Nem unod még a híreket? Eddig sosem érezted úgy, hogy váltanod kellene, akár nagyobbat is, mint a tanítás?

– Nem, még élvezem, de olykor elmélázom azon, vajon mikor jön el ez az érzés. Viszont tény: annyi mindent csinálok egyszerre, hogy az efféle gondolatokra időm sem lenne. A dolgaim jól kiegészítik egymást, a híradózás mellett ugyanis rám bíznak könnyedebb műfajú műsorokat is – ilyen volt legutóbb az Eurovíziós Dalfesztivál –, és hála istennek, a tanításba sem fáradtam bele. Mindezt pedig az utóbbi években megkoronázza a család.

– A magánéleted is olyan változatos, mint a munkád?

– A barátnőm mondogatja: túl népes a baráti köröm, ezért megoszlik a figyelmem a tagjai között. Én nem érzem így, az, hogy kivel találkozom éppen, idő- és térképfüggő. Ha például Szarvason vagyok, az ottani barátaimmal „randizom”, ha Pesten, akkor a pestiekkel, ha Szentendrén, akkor az ottaniakkal.

– Szentendrén?

– Igen, két éve költöztünk ki. Szerencsére jó kapcsolat alakult ki a szomszédainkkal, és megismerkedtünk egy másik olasz–magyar házaspárral is. Szóval lettek ott is barátaim.

– Bár már régi történet, de érdekelne: hogyan adagoltad be anno, a szerelmetek hajnalán későbbi férjednek, Salvónak, hogy te itthon népszerű televíziós vagy?

– Amikor rákérdezett, egyszerűen elmeséltem neki, mivel foglalkozom. Többen beszélgettünk egy étteremben, persze ő meg a haverjai mindjárt elkezdtek vicceket gyártani arról, hogyan képzelnek el engem munka közben, amikor komoly és hivatalos vagyok. Nem nagyon tudták összepasszítani ezt a képet azzal, ami ott, Szicíliában a nyaralás alatt kialakult bennük rólam.

– Igaz az, hogy a szicíliai férfiak sokkal vérmesebbek, mint a magyarok? Vagy jól összeilletek, mert a „hivatalos külső” mögött te is ugyanilyen vagy?

– Igen, ha arról van szó, én is elég szenvedélyesen fejezem ki az érzéseimet, érzelmeimet – pont mint ő. Nagy különbség tehát nincs közöttünk, talán csak annyi, hogy Salvót nehezebb meggyőzni, ha valamiben nincs igaza. Egyébként ő jobban hasonlít arra a huszonéves énemre, amely olyan könnyen és vígan vett mindent… Igen, a déliekre jellemző ez a gyermeki optimizmus. Neki ez még mindig a sajátja, szerencsére.

www.maximanet.hu