Trónfosztó tini
1990-ben az egész világ tátott szájjal nézte, ahogy egy mindössze tizenhat éves kislány elhódítja az egyik legrangosabb tenisztorna, a Roland Garros trófeáját. A jugoszláv színekben induló, magyar származású Szeles Mónika minden idők legfiatalabb Grand Slam-győzteseként sporttörténelmet írt, a közönség pedig egy csapásra megtanulta a nevét. A szakemberek már régóta az egyik legnagyobb reménységként tartották számon, ám ekkora bravúrra csak kevesen számítottak.
A párizsi salakpályán bámulatos sikersorozat vette kezdetét. Mónika egymás után nyerte a legnagyobb versenyeket: rá egy évre diadalmaskodott az Australian Openen, a US Openen, és ismét első helyen zárt a Roland Garroson. Két év leforgása alatt a sportág meghatározó alakja lett, hatalmas nyögésekkel kísért kétkezes fonákjaival és tenyereseivel rettegett ellenfélnek számított. Olyan teniszcsillagokra mért megalázó vereséget a döntőkben, mint Jana Novotná, Martina Navratilova vagy éppen a világranglista első helyén tanyázó Steffi Graf. 1991. március 11-én újabb sikert könyvelhetett el: letaszította trónjáról Grafot, így ő lett a valaha volt legfiatalabb női teniszezőnő a világranglista élén.
Mónika megállíthatatlan volt, ez idáig nyolcszor nyert Grand Slamet, s úgy tűnt, örökbérlete van a győztesek között. Már hetvennyolc hete a világ legjobbjának számított, amikor azonban egy brutális merénylet kettétörte bámulatosan felívelő karrierjét.
Késelés a pályán
A kilencvenes évek elején szinte nem múlt el hét, hogy ne lehetett volna egy-egy újabb Szeles-sikerről hallani. Mónika 1993 áprilisának végén is címlapra került, ekkor azonban nem egy bravúros győzelem, hanem egy máig érthetetlen, erőszakos támadás miatt. Az akkor tizenkilenc éves teniszezőnő a bolgár Magdalena Maleeva ellen állt pályára a hamburgi torna negyeddöntőjében, amikor egy őrült Steffi Graf-rajongó, hogy kedvence riválisát örökre kiiktassa, egy csontozókéssel hátba döfte az éppen két game közt a pálya szélén pihenő lányt.
Günter Parche később azzal magyarázta tettét, hogy meg szerette volna leckéztetni Szelest, aki szerinte túlságosan sovány volt. Graf tébolyult fanatikusát a mai napig nem ítélték el, beszámíthatatlannak nyilvánították, s pszichiátriai kezelésre kötelezték. A szúrás nem bizonyult életveszélyesnek, ám egyszerre minden összeomlott. Mónikát kórházba szállították, ahonnan csakhamar elbocsátották, s bár sebe gyorsan gyógyult, Parche támadása olyan lelki traumát okozott számára, melyet soha többé nem tudott maradéktalanul feldolgozni. Fájdalmát csak tetézte, hogy – Gabriella Sabatinit kivéve – sporttársai heves tiltakozásba kezdtek, amikor szóba került, hogy lábadozása alatt be kellene fagyasztani az ATP-ranglistán szerzett pontjait. A legérzéketlenebbnek Steffi Graf bizonyult, aki – mintha mi sem történt volna – tovább játszott a tornán, és még arra sem vette a fáradságot, hogy legalább egyetlenegyszer udvariassági látogatást tegyen Mónika kórházi ágyánál.
Visszatérés bulimiás rohamok közt
A korábbi fegyelmezett sportember lába alól kicsúszott a talaj. Önbizalomhiány gyötörte, s csalódottságában örökre hátat akart fordítani a tenisz világának. Hogy lelki kínjait enyhítse, és értelmet adjon életének, a zabálásba menekült. „Éjjel-nappali közértekbe rohangáltam, és összevásároltam magamnak mindenféle undokságot” – mesélte később. Mindez olyan méreteket öltött, hogy mindennapos bulimiás rohamok kínozták, később pedig annyira meghízott, hogy még gondosan összeválogatott ruhái sem leplezték méretes hájhurkáit.
Két évvel a véres hamburgi verseny után a testi-lelki kínoktól szenvedő versenyzőnő úgy döntött, visszatér a sportvilágba. Bár pályafutásának második fele rögtön egy torontói tornagyőzelemmel kezdődött, soha többé nem tudta utolérni korábbi önmagát. 1996-ban még simán verte Anke Hubert az Australian Open döntőjében, ám ez volt az utolsó alkalom, hogy magasra emelhette valamelyik Grand Slam-verseny trófeáját.
Képtelen volt úrrá lenni étkezési zavarain. Tünetei még súlyosabbá váltak, amikor 1998-ban szeretett édesapja, Szeles Károly feladta a gyomorrák elleni küzdelmet, és meghalt. Apja elvesztése legalább akkor a törést okozott az életében, mint Parche támadása. Bár évente két-három győzelmet aratott kisebb tornákon, maga is tudta, hogy tehetségének csillogása már a múlté.
Lezáratlan karrier
2003-ban a Roland Garroson vívta élete utolsó tétmérkőzését. Az első fordulóban búcsúzó egykori világnagyság itt, egykori sikereinek helyszínén közölte a sajtóval, hogy befejezi profi pályafutását. Furcsa ellentmondás, de éppen erre az időszakra tehető, hogy kezd kilábalni a mértéktelen zabálásból, melyről Getting a Grip: On My Body, My Mind, Myself című önéletrajzi könyvében is beszél. „Amikor éreztem, hogy már nincs rajtam a nyomás, meggyógyultam. Azóta csak akkor eszem, ha éhes vagyok. Mégsem akarom elfelejteni ezt az időszakot, hiszen erősebb személyiséggé tett. […] végre megtanultam, milyen érzés boldognak lenni.”
Sportolóként diétás szakemberekre támaszkodva próbált gyógyírt keresni problémájára, ám ekkor rájött, hogy egyedül kell szembenéznie érzéseivel. Összeszorított foggal győzte le önmagát, s úgy érezte, lassacskán apja halálát is fel tudja dolgozni. „Tyúklépésben kezdtem el haladni a gyógyulás útján. Olyan dolgokat is kipróbáltam, amiket korábban nem terveztem: ejtőernyővel ugrottam, bejártam Párizst, s emellett időt hagytam magamnak, hogy meggyászoljam az édesapámat” – meséli ugyanott.
Úgy tűnik, a kilencszeres Grand Slam-győztes csupán egyetlenegy dologból nem fog sosem kigyógyulni: örökre a tenisz rabja marad. 2003-as búcsúja után időről időre felröppentek a hírek, miszerint hamarosan visszatér a pályára, s ezt sokszor ő maga is megerősítette nyilatkozataival. 2007-ben arról beszélt, hogy esze ágában sincs felhagyni a játékkal, röviddel ezután azonban, mintha nem emlékezne korábbi mondataira, kijelentette, hogy lezártnak tekinti pályafutását. „Az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam a visszatérésen, ám úgy határoztam, hogy inkább nem erőltetem” – mondta. Ezt követően aztán ismét szóba hozta, hogy újra háló elé áll, s bár akkor még visszatérő versenyét is megnevezte, mégsem lépett pályára.
Apja korú szeretőnél talált vigaszt
Sokan úgy vélik, a nyilatkozatok ellenére Mónika a mai napig nem tudta túl tenni magát édesapja elvesztésén, aki menedzserként haláláig egyengette pályafutását. Örökös bizonytalansága visszatérésével és visszavonulásával kapcsolatban újabb bizonyíték lehet számukra, mint ahogy az is, hogy az egykori világverő, mostanság egyre gyakrabban tűnik fel egy hetven felé járó férfi, bizonyos Thomas Golisani oldalán. Rajongói egy cseppet sincsenek elragadtatva a románc láttán, éppen azért, mert túlságosan korosnak találják a hódolót. Mónika ugyan a mai napig sem erősítette meg az értesüléseket, Golisani, aki többek között a Buffalo Sabres profi jégkorongcsapat tulajdonosa is, a New York Postnak adott interjúban egy mondattal elárulta, hogy valóban több van köztük puszta barátságnál.
Bár a titokzatos szerelem okán mostanában talán több szó esik magánéletéről, mint versenyzői tehetségéről, egy biztos: Mónika egyike a tenisz legnagyobb egyéniségeinek. A sportág jelenlegi bajnokai, Marija Sarapova, valamint a Williams testvérek, Venus és Serena is őt tekintik példaképüknek, idén januárban pedig beválasztották a hírességek csarnokába, a Hall of Fame-be. A hivatalos beiktatási ceremónia július 11-én Newportban lesz, ahová vélhetően milliárdos kedvese is elkíséri.
