Pincébe zárt gyermekkor: Natascha Kampusch megnyomorított élete

Három évvel ezelőtt rémregénybe illő történet tartotta izgalomban a világot. Mindenki egy osztrák lányról, Natascha Kampuschról beszélt, aki nyolc és fél éves rabság után megszökött fogvatartójától, a beteg lelkű Wolfgang Priklopiltól. Az akkor tizennyolc éves Natascha szabad életének első napjaiban még teljesen elzárkózott a nyilvánosság elől, ám pár héttel augusztus 23-i szökése után borzalmas részletek láttak napvilágot. Interjúkból és rendőrségi jegyzőkönyvekből kiderült, hogy a szívbetegséggel küszködő, súlyos pszichés kínoktól gyötört lány egy aprócska föld alatti cellában, szűnni nem akaró lelki terror alatt élt, és többször is intim közelségbe került elrablójával. Natascha akkor közönséges bűnözőként emlegette a férfit, akit legszívesebben lefejezett volna, ám nem sokkal ezután bevallotta, hogy ellentmondásos viszony fűzte őket egymáshoz.

Bár a negyvennégy éves Priklopil a lány szökése után vonat alá vetette magát, és meghalt, a különös bűntény a mai napig nem zárult le. Sokan már akkor sem hittek a magányos elkövető teóriájában, Natascha apja, Ludwig Koch egyenesen a lány anyját, Brigitta Sirnyt vádolta bűnrészességgel. A szerencsétlen sorsú lány titkokkal teli élete a napokban aztán újra reflektorfénybe került, miután rendőrtisztek az Österreich című lapnak küldött levelükben azt állították: biztosak abban, hogy Priklopil nem egyedül felel a rémségekért, s titokzatos társa még mindig komoly veszélyt jelent Nataschára.
„Beszélnie kell, a hallgatás az életébe kerülhet!” – figyelmeztetik a lányt a nyomozók.

Miért pont én?
Natascha tízéves volt, amikor iskolába menet Priklopil betuszkolta egy furgonba, majd házának pincéjébe vitte. A férfi régóta várhatott a megfelelő alkalomra, áldozatát ugyanis gondosan előkészített cella várta. Az első pillanatoktól kezdve egyértelmű volt, hogy hosszú távra tervezett: szellőzőberendezést és kívülről kapcsolható világítást is szerelt a hat négyzetméteres helyiségbe. Natascha vaksötétben töltötte az első időket, s csak a szerencsének köszönhette, hogy nem bolondult meg. Semmit sem értett, csak annyit tudott, hogy túl kell élnie. Kétségbeesésében verni kezdte a falat, hogy jelet adjon a külvilágnak, s hogy gondolatait megpróbálja elterelni reménytelen helyzetéről, a falba hajtott csavarokat számlálgatta.
„Újra és újra megkérdeztem magamtól: sok millió ember közül miért éppen velem kellett megtörténnie ennek? Arra gondoltam, nem azért jöttem a világra, hogy ez a vadállat tönkretegye az életemet. Mindig úgy éreztem magam, mint egy csirke a ketrecben” – mesélte az első interjúk egyikében.

Nyomorúságos körülmények között teltek a napok. Priklopil rendszeresen ellátta ugyan élelemmel, ám előfordult, hogy az odavetett falatok kevésnek bizonyultak, nemegyszer pedig azzal kínozta, hogy megvonta tőle a világítást. A férfi később engedékenyebbnek bizonyult, és olykor azt is lehetővé tette, hogy a lány a lakásban töltse ideje egy részét, majd egészen odáig merészkedett, hogy az utcára is magával vitte. Natascha folyamatosan kereste a lehetőséget a szökésre. A séták alkalmával megpróbálta felvenni a szemkontaktust a járókelőkkel, egyszer pedig kis híján sikerült kiugrania Priklopil autójából, a férfi azonban lefogta, és durván megbüntette. Végül azt használta ki, hogy Priklopil elmerült egy telefonbeszélgetésben. Pánikszerűen rohanni kezdett a kert felé, átvetette magát a sövényeken, majd segítséget kért az egyik szomszédtól. Végig attól rettegett, hogy elrablója menekülés közben hátba lövi. Nyolc és fél év alatt pontosan kiismerte a férfit. Tudta, hogy gondolkodás nélkül megtenné.

Táncolni akarok a sírján!
A meggyötört lány óvatos léptekkel próbált visszatérni a hétköznapi életbe. Jó darabig gondozók felügyelete alatt töltötte mindennapjait, s még egy évvel szabadulása után is zavarodottan, elcsukló hangon emlékezett vissza borzalmakkal teli múltjára.
„Már nem vagyok annyira szégyenlős. Eleinte, ha valaki hozzám szólt, azonnal összerezzentem. Most jobban vagyok, de még mindig megijedek, és a szívproblémáim sem múltak el – mondta az osztrák ORF televíziónak adott interjúban, majd így folytatta: – Még nem igazán tudom, mit értünk barátságon. Sok időbe telik, mire valakiben teljesen meg tudok majd bízni.”
Nem is csoda, hogy Natascha nem tudta túltenni magát a történteken. A lány fejében szétválaszthatatlan elegyként kavargott a gyűlölet, a szeretet, az iszonyat, a részvét, a düh és a szánalom, melyeket egyszerre táplált Priklopil iránt. Sokak szerint ő is Stockholm-szindrómában szenved, mely akkor lép fel, mikor a kiszolgáltatott emberek túlértékelik fogvatartójuk apró figyelmességeit, és szeretetet éreznek iránta. Natascha saját bevallása szerint a rabság ideje alatt nemegyszer kéjjel gondolt arra, hogy egyszer talán szó szerint táncolhat a férfi sírján, Priklopil halála után azonban mély gyászt érzett, s kijelentette, hogy sajnálja őt.
„Wolfgang egy szerencsétlen flótás, egy elveszett lélek, aki sokat szenvedett. Nincs értelme dühösnek lennem rá” – magyarázta.

Priklopil mindent bevetett, hogy megnyerje magának a lányt. Azon mesterkedett, hogy beférkőzzön a lelkébe, és a saját képre formálja. Ám nem csupán a lelke kellett neki, a testét is akarta. A hosszúra nyúlt rabság alatt többször is kedvét töltötte Nataschán, a 2008-ban előkerült fotók alapján biztosra vehető, hogy gyakorlatilag szexrabszolgaként tartotta. A lelki sérült lány ráadásul fel sem fogta, mi történik vele, úgy élte meg a borzalmakat, mintha önként engedelmeskedett volna kéjvágyó őrének. Közvetlenül a szökése után azt a vallomást tette, hogy az aktusok a beleegyezésével történtek. A kihallgatás során még az is felmerült, hogy egy ízben teherbe esett, ám amikor megkérdezték tőle, hogy mi lett a gyermekkel, zavartan hallgatott.
„Már mindegy, úgyis vége” – vetette oda kurtán a kihallgatást vezető rendőrnőnek.

Nincs hatalmad felettem!

A Kampusch-ügy túlmutatott egy szerencsétlen kislány hátborzongató történetén, egyúttal az osztrák rendőrség hiányosságait is láttatni engedte. 2008-ban ugyanis megdöbbentő bejelentés sokkolta a közvéleményt: az osztrák Szövetségi Bűnügyi Hivatal távozó vezetője kijelentette, hogy Natascha már évekkel ezelőtt kiszabadulhatott volna. Az elrablás idején egy szemtanú pontos leírást adott a kislány iskolája körül ólálkodó Prilkopilról, egy újabb tanú pedig még azt is látta, ahogy a férfi betuszkolja Nataschát az autóba. A beteg Priklopil névvel és pontos lakcímmel szerepelt a gyanúsítottak listáján, s bár a rendőrök egy ízben még jártak is a házában, egy idő után elvetették, hogy köze lehet a bűncselekményhez. Dacára annak, hogy Priklopil nem tudott alibivel szolgálni a kérdéses időpontra… Évekkel később aztán újra felmerült, hogy a férfi rabolta el a kislányt, ám mivel közeledtek az osztrák választások, és a rendőrség tehetetlensége igen kedvezőtlen fényben tüntette volna fel a belügyminisztériumot, eltussolták az ügyet. A hír kiszivárogtatása után Natascha mély felháborodással a hangjában nyilatkozott, és azzal fenyegetőzött, hogy kárpótlásért bepereli az államot.

Natascha Kampusch tragédiája, hogy már sosem szabadulhat a férfitól, aki megnyomorította az életét, az emlékek kitörölhetetlenül belevésődtek a tudatába.
„Ha meglátom a cellámat, mindig rám tör a múlt” – magyarázta 2006-ban. Úgy tűnik, három év elteltével mégis van reménye normális életre, s meglepő módon éppen egykor börtöne látszik alkalmas helyszínnek ehhez. Kampusch nemrégiben jutányos áron megvásárolta Priklopil házát, és a hírek szerint egyre több időt tölt ott. A szomszédok beszámolói szerint órákat tölt a kertben, olvasgat, és nagyokat szunyókál. Sokan a lány megtébolyodásának utolsó állomásaként tekintenek a furcsa döntésre, a  pszichológusok azonban látványos gyógyulásról beszélnek.
„A tény, hogy otthont teremt a házban, öntudatlan jel kínzója felé: nincs több hatalmad felettem!” – tárta fel Natascha indítékainak hátterét Michael Thiel pszichológus. Natascha egyébként egy ideje azt is fontolgatja, hogy megírja történetét.
„A legtöbb ember inkább szenvedő kutyaként szeretne látni, mint határozott emberként. Én azonban nem hagyom, hogy fogva tartson a múltam” – mondta. Amikor pedig arról faggatták, hogy egyedül képzeli-e el az életét, határozott választ adott: „Ugyan még nem találtam megfelelő partnert, három éven belül anya szeretnék lenni!”