Stohl András: Elegem van abból, hogy lejáratnak!

Színész, műsorvezető – ráadásul mindegyikből az egyik legjobb. Stohl András szinte mindent elért, amiről sokan álmodni sem mernek: az RTL Klub vezető arca, műsorvezetője, a Nemzeti Színházban sorra kapja a főszerepeket. Amikor elérem, éppen befejezte az új darab próbáját, nincs sok ideje, hiszen folyamatosan rohan, dolgozik.

– Éppen a Berzsián és Didekit próbálom a Nemzeti Színházban – magyarázza hadarva, hogy miért olyan elfoglalt.

– Gondolom, a főszerepben láthatunk viszont…

– Igen, Berzsiánt játszom. Aztán ősztől jön a Csillag születik, amelyben Ördög Nórával keressük a fiatal tehetségeket. Novembertől új darab a Nemzetiben, tavasszal pedig Alföldi Zoltán rendezésében állok színpadra. A kerék folyamatosan forog, nincs megállás egy pillanatra sem. Nagyon rohanós napjaim vannak, tele munkával, gyakorlatilag semmire sincs időm.

– Valamivel csak kikapcsolódsz. Mindez őrülten fárasztó lehet…

– Persze, kikapcsolódom. Hisz tudod, kocsmákban verekszem – utal nevetve András azokra a botrányos cikkekre, amelyeket egy napilap jelentetett meg róla a közelmúltban. Pikírt módon, vagány lazasággal kezeli a dolgot, de a hangsúlyából azért érződik, hogy nem emésztette meg a történteket.

– Az első pillanattól fogva olyan érzésem van, hogy most nagyon nem kedveled az újságírókat.

– Az a baj, hogy – tisztelet a kivételnek – soha nem azt írják le, amit mondok. Talán ezért érzed azt, hogy tartózkodóbb lettem. A bulvársajtó meg szenny. Nem is érdekelne, hogy miket írogatnak, hiszen majd foglalkoznak vele a jogászok, csak az a baj, hogy a bulvárlapok sajnos hatással vannak a közvéleményre, és elegem van abból, hogy ezek a szarháziak lejáratnak engem. Ezt a rengeteg hazugságot ugyanis az emberek – akik esetleg becsülnek, tisztelnek, netán kedvelnek engem – elhiszik. Ez az, amit nagyon nehéz megemészteni. Az emberekben kialakul egy kép rólam a cikkek által, miközben fogalmuk sincs, hogy milyen az igazi Stohl András a botrányos sztorik mögött.

– Miért, milyen az igazi Stohl András?

– Normális, hétköznapi ember, aki úgy él, mint bárki más, és rengeteget dolgozik.

– A Csillag születik című műsorban ismeretlen tehetségeket kerestek, akiknek a sztárság, a siker lehetőségét ígéritek. Szerinted mi kell a sikerhez?

– Rengeteg munka és persze valamennyi tehetség is abban, amit csinálsz. Hiszek benne, hogy ha az ember belead apait-anyait, és rengeteget dolgozik, akkor előbb vagy utóbb meglesz a gyümölcse a befektetett energiának. Alázatosnak kell lenni, és muszáj hinni az elvégzett munka erejében. Én magam is ezért tartok ott, ahol most vagyok.

– Milyen tényezőknek kell megfelelniük a sikerre éhes tehetségeknek, hogy befussanak? Hiszen hiába tehetséges valaki, vagy dolgozik sokat, attól még könnyen a süllyesztőben találhatja magát…

– Igen, a szerencsét feltétlenül meg kell említeni mint meghatározó tényezőt. Jó példa erre a korábbi Csillag születik egyik indulója, a Four For Dance nevű táncegyüttes. Ugyan nem nyerték meg a versenyt, mégis fantasztikus sikereket érnek el, sorra kapják a felkéréseket, és teljesen önjáró lett a karrierjük. A legnehezebb dolguk talán az énekeseknek van, hiszen a legtöbben ezen a pályán szeretnének elindulni, érvényesülni. Ám sajnos túl sokan vannak. Rengetegen hiszik azt, hogy még terem számukra babér, de a valóságban a zenei piac nagyon telített, ennyi embert nem bír el.

– Mit tanácsolnál a leendő sztároknak? Hogyan kezeljék a sikert?

– Mindenképpen fontos, hogy szerénynek kell maradni, nem szabad, hogy a hirtelen jött siker megrészegítse, a fejébe szálljon az embernek. Minden segítséget meg kell köszönni – például egy világosítónak is –, hiszen sokan dolgoznak azért, hogy te sikeres lehess, csak ők a háttérben vannak. Ezenkívül még azt tanácsolom a leendő sztároknak, hogy legyenek résen, és semmiképp se engedjék be az életükbe a bulvármédiát.

– Eddig sztárokról, valódi tehetségekről beszélgettünk, de mi a helyzet az úgynevezett celebekkel, akik csak attól híresek, hogy híresek?

– Ilyen emberek mindig voltak, és lesznek is. Ez nem az ő hibájuk, hanem a már említett lapoké, amelyek felkapják őket, aztán írnak róluk mindenfélét. Ezeket az embereket gyakorlatilag ők teremtik meg, történeteket, meséket szőnek köréjük. Nem különösebben érdekel a dolog, de ettől az egésztől én szeretnék távol maradni.

– Te biztosan sok tehetséges fiatal szemében vagy példakép, de neked volt-e, van-e példaképed?

– Ma már nincs. Hosszú évekkel ezelőtt Balczó András volt az.

Kényelmetlen csönd telepedik közénk, András pedig azonnal kitalálja, hogy miért hallgatok, mint a sír.

– Ugye fogalmad sincs, hogy kiről beszélek?

– Nem fogok hazudni, tényleg nincs.

– Az öttusasport történetének legnagyobb alakja. Tíz aranyérmet szerzett a világbajnokságokon, a többi érméről, sikeréről nem is beszélve. Látod, erről beszéltem. Egy ilyen emberre a te korosztályod már nem is emlékszik, pedig igazi legenda, csak éppen nem írogattak róla folyamatosan mindenfélét, és ezáltal nincs is benne a köztudatban.

– Hogy szakmai megfogalmazással éljek, neki nincs most hírértéke, neked viszont nagyon is.

– Nahát, hogy ennek mennyire örülök! (Nevet.)

– Visszakanyarodva a munkához: mi a kihívás számodra a színpadon, és mi – mondjuk – a Csillag születik-ben?

– Egyszerűen lehetetlenség összehasonlítani a kettőt. Az élő műsor mindig több adrenalint termel a szervezetemben, hiszen az nincs elpróbálva, ott egy sanszod van jól csinálni, és kész. A színházban az előadást azért jó néhány próba megelőzi. Persze a premier is mindig felemelő pillanat, azt mondom, hogy ahhoz sem fogható semmi. Szeretem mindkettőt, de nagyon más a két dolog.

– Sikereid csúcsán vagy, van valami, ami még boldoggá tenne?

– Jelenleg mindent elértem, amit csak lehetett, azt gondolom, hogy innen nincs már hova eljutni. Negyvenkét éves vagyok, igazán elégedett lehetek az életemmel minden téren. Bár arra tudok válaszolni, hogy mi tenne boldoggá: például egy afrikai vadászat. Bár ez nem reális álom, hiszen egy ideig egészen biztosan nem lesz annyi szabadidőm, hogy ráérjek Afrikában utazgatni meg vadászgatni. Még arra sincs most időm, hogy Magyarországon vadászgassak, pedig lassan hallom a szarvasbőgést.

Elköszönnék tőle, de még a szavamba vág.

– Ja, és így a végére. Van még valami, ami egészen biztosan örömet okozna nekem. Ha fejlődne annyit ez a világ, hogy az emberek nem hinnének el válogatás nélkül mindent, amit olvasnak. Ha ott tartanánk, hogy a sok hazug, lejáratós cikknek mindössze egyetlen hatása lenne: hogy az emberek hülyére röhögnék magukat rajtuk…