Ha a feje tetejére áll, akkor is valósághős marad. Igaz, már régen nem a kukucskáló realityk egyik bevállalós szereplője, hanem olyan őszinte média-fenegyerek, aki – bár évek óta sikeres előadóművésznek számít – ma sem felejtette el, mi a való világ.
– Köztudott rólad, hogy nem rejted véka alá a véleményedet, ami a szíveden, az a szádon. Ezzel a habitussal hogyan tudtál ilyen hosszú ideig megmaradni a médiában?
– Való igaz, hogy nem szeretem a képmutatást, amely sokakra jellemző. Tőlem ne várják, hogy csak azért mondjak valakiről szépeket, mert az jól hangzik. Sosem akarom feladni ezt a szókimondó stílust, már csak azért sem, mert nagyon kevés ember van az országban, aki kimondja a frankót. Persze tudom, hogy a médiának nincs szüksége forradalmárokra, és én is csak azért maradhattam ennyi ideig ebben a világban, mert a stílusom mindig passzolt valamelyik műsorhoz.
– Gyerekként is amolyan igazságérzettől fűtött kölyök voltál?
– Már akkor is rengeteg bajom volt ebből. Sosem bírtam elviselni, ha engem vagy a környezetemben valakit igazságtalanul bántottak. Megjegyzem, az lenne a legjobb, ha mindenki így tenne. Végtére is az igazságról beszélünk, nem?
– Köztudomású, hogy megszállott pókerjátékos vagy. Mennyire tudod a kártyaasztalnál felszedett taktikai tudást a mindennapi emberi kapcsolatokban kamatoztatni?
– Ez éppen fordítva történik. A kártyaasztalnál azt a tapasztalatot hasznosítom, amelyet megszereztem az életben. Ha valamit biztosan állíthatok magamról, az az, hogy remek emberismerő vagyok. Tudom, hogy ki őszinte, ki hazug, ki az, akit érdemes követni, és ki az, akit messziről el kell kerülni.
– Sokszor hangoztattad, hogy csak a pénzért vagy a médiában. Furcsán hangzik mindez, mert úgy tűnik, örömmel teszed a dolgod…
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ha engem hívnak, azért teszik, mert az én személyiségemet akarják. Előbb vagy utóbb kiderülne, ha megjátszanám magam, és vagy én mondanék fel, vagy kirúgnának. De nem tagadom, ha gazdag lennék, valószínűleg csak a zenére koncentrálnék. Egészen máshogy néznék ki, és rengeteg dolgon változtatnék az életemben. Végre nem arra kellene figyelnem, hogyan teremtsem elő a betevőt, hanem kiélhetném magam a zenében.
– Nemrégen színészként debütáltál az Anconai szerelmesek című darabban. Nem volt benned félelem, hogy a nézők Majkát látják a színpadon, és nem Don Tomaót?
– Ha találkoznak velem az emberek, minden esetben Majkát látják. Lehet ez egy kislány a diszkóban vagy egy családanya a moziban. Az Anconai szerelmesekben viszont nem így van. Elképzelhető, hogy amikor színpadra lépek, egy darabig Majkát látják, de ahogy a monológom végére érek, már csak Don Tomao van előttük.
 |
| Anyukájával |
– El tudod már magad engedni színészként?
– Abszolút. Egyrészt rengeteget készültem, másrészt köszönhető ez a színészkollégáimnak, a rendezőnek és az igazgatónak is, akik előítéletektől mentesen fogadtak. Fantasztikus megélni ezt a sikert. Léptem fel negyvenötezer ember előtt, de össze sem lehet hasonlítani azzal az érzéssel, amikor a kalocsai színház háromszáz nézője vastapssal köszöni meg az előadást.
– Sokféle produkcióban feltűntél már a televízióban. Vannak még műsorvezetői vágyaid?
– Nagyon szeretnék végre egy beszélgetős műsort, tök mindegy, melyik csatornán. Nem tartom sikertelenségnek, ha egy műsort, mondjuk, egymilliónyian néznek, miközben a konkurenciát kétszer annyian. Ezt csak a kereskedelmi tévék tartják annak. Nem maníros, smúzolós műsort képzelek el, hanem olyat, amilyet annak idején a Cool Tv-n csináltam. Egy kicsit Szulák Andrea show-jához hasonlítana, persze fésületlenebb, szókimondóbb formában.
– Olyan fickó vagy, aki a jég hátán is megél. Mi lesz, ha holnap megszűnik az összes tévé, nem sugározhatnak a rádiók, ráadásul a kártyaklubok sem nyitnak ki? Mihez kezdesz akkor?
– Fogalmam sincs, hogy mit fogok akkor tenni, de valahogy mindig volt. Sosem latolgattam, mit hoz a holnap, mindig csak arra koncentráltam, hogy azt a munkát jól végezzem el, amellyel éppen megbíztak. Mindegy, hogy mi volt az.
