Ernyey Béla: Nekem van a legnőibb férfilelkem

Ernyey Bélával a Rózsadomb tetején található lakásában találkoztam, s amikor véget ért a beszélgetés, már én magam is teljesen bizonytalan voltam, hogy a fordulatos, sokszor pikáns kalandokban bővelkedő történet központi figurája valójában kicsoda…

– Hogyan jut eszébe egy olyan népszerű, körülrajongott férfinak, mint ön, hogy könyvet írjon az internetes társkeresésről?

– Egy barátommal beszélgettem, aki már másfél éve él nagy boldogságban egy tanárnővel, akivel az interneten ismerkedett meg. De rajta kívül még rengeteg olyan ismerősöm és barátom van – korombeliek és fiatalabbak egyaránt –, akik felfedezték maguknak a kapcsolatteremtésnek ezt a teljesen új formáját. Mindig is másként éltem, mint mások, minden újat kihívásként élek meg. Azt mondtam magamban: én is szeretném kipróbálni mindezt. Leültem hát az egyik ismert internetes oldal tulajdonosaival, és kötöttünk egy megállapodást, amely szerint ők minden segítséget megadnak nekem a munkámhoz. Föltettem két saját fényképet, és mint amikor a horgász bedobja a vízbe a csalit, várni kezdtem a visszajelzéseket.

– Hány nővel vette fel a kapcsolatot?

– Sokkal. De amint elterjedt, hogy könyvet írok, kaptam hetente hatvan-hetven levelet is. Volt köztük huszonöt oldalas is. Természetesen mindet elolvastam, s ha érdekesnek találtam, engedélyeztettem a levél írójával, hogy megjelenjen. Teljesen hivatalosan csináltam az egészet.

– Volt olyan nő, aki azonnal elhitte, hogy valóban Ernyey Béla szeretne ismerkedni?

– Természetesen sokan nem hitték el, hogy valóban én lehetek a kép mögött. Volt azonban egy meglepően széles réteg, amelybe tartozók hajlandóak voltak eljátszani a gondolattal, hogy én én vagyok. Rengeteg érdekes sorssal és élettörténettel találkoztam így. Olyan értelmes nőket ismertem meg, hogy elmondani sem lehet.

– Mennyire nyílik meg az ember egy ilyen kapcsolatban?

– Kiderült, hogy a magánemberek exhibicionistábbak, mint mi, művészek. A legújabb divat szerint az emberek internetes naplót írnak, amelyben gyakorlatilag pőrére vetkőznek. Én, aki huszonéves koromtól magamutogató vagyok, egyáltalán nem biztos, hogy ilyen módon megnyílnék bárkinek is. Sosem tárulkoznék ki annyira, amennyire ezek a nők. Ráadásul ők úgy teszik mindezt, hogy senki nem is kérte őket. Sokszor egyébként nem is a kapcsolatfelvétel miatt teszik, csak ki akarják írni magukból az életüket.

– Mi lehet ennek az oka?

– Az elidegenedés, a reménytelenség. Ha beleolvas a fórumokba, megtapasztalhatja ezt. Van például ott egy negyven év körüli, egyetemi végzettségű nő. Nincs olyan fórum, ahová ne írna valami negatívat. Szinte az egész napját ezzel tölti: ez a szitkozódás a magánélete.

– A kitárulkozók mellett kik regisztrálnak még ezeken az oldalakon?

– Vannak azok a férfiak, akik vadászni mennek. Ők egyébként szinte nem is találkoznak ellenállással. Hogy úgy mondjam, nagyon sok vágy van a „piacon”: ahogy írtam a könyvben, négy találkozás, három együttlét. Másrészt vannak azok, akik a párjukat, a hozzájuk illő embert keresik. Számukra ez az egy lehetőség maradt, mert egyikük sem olyan típus, hogy kávéházban, színházban vagy az utcán leszólítson bárkit is.

– Kinek a javára billen a mérleg nyelve?

– Egész biztos, hogy a kalandkeresők vannak többségben.

– Az előbb említette, hogy egyes férfiak a vadászszenvedélyüket élik ki ezekben a futó kapcsolatokban. A nőkre ez nem jellemző?

– Ez volt a második nagy felismerésem: a nők sokkal nagyobb vadászok, mint a férfiak! Igazolni látom azt az ezeréves teóriámat, hogy egy nő, ha száz férfival volt, akkor bevall tizenhármat, a férfi pedig, ha száz nővel volt, „bevall” ezret. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy vannak olyan nők, akik jönnek, látnak és győznek.

– …ön is nagy szoknyabolond hírében áll.

– Mindig furcsálltam azt, hogy egyfajta Don Juan-szerepet próbálnak rám akasztani. Soha nem voltam igazi agglegény típus, mindig kapcsolatban éltem. Két házasságom volt, az egyik négy évig tartott, a másik huszonegyig. Imádom az otthon melegét, és örömmel osztom meg ezt valakivel. Nekem van a legnőibb férfilelkem, ezért is értenek meg a nők. Engem igazából mindig a férfiak utáltak…

– A bulvársajtó azzal támadta meg, hogy az írói munka ürügyén magának keresi a partnereket. Emlékszem, akkor mintha nem igazán törte volna magát, hogy magyarázkodjon.

– Ez a botrány benne van a könyvben. A fikciónak része lett a valóság. A magánember Ernyeynek, aki mindig védte a privát szféráját, ezért aztán soha semmilyen szaftos történetet nem lehetett olvasni róla, kifejezetten rosszul jött a botrány. A könyvíró Ernyey Béla és műve azonban nem is kaphatott volna jobb reklámot ennél. Talált csont volt ez a „leleplezés”, csupán csak azt kellett átgondolnom, hogyan tudom ezt az eseményt beilleszteni úgy a könyvbe, hogy szerves része legyen a történetnek.

– Végül mégiscsak összeismerkedett valakivel, akivel azóta együtt is él.

– Ez egy nagyon érdekes történet. Dóri levélben keresett meg egy társasági fórumon, de nem magának, hanem a nővérének szeretett volna bemutatni. Amikor aztán találkoztunk, hamar rájöttünk, hogy teljesen odavagyunk egymásért. Ez a munka utolsó két hetében történt. Dóra egyébként az ideális olvasómat testesíti meg: magasan kvalifikált, több nyelven beszélő, szofisztikált huszonnyolc éves nő. A könyvnek két befejezésvariációt írtam, és ő már olvasta ezeket. Együtt tárgyaltuk át a befejezéseket, s végül ő maga választotta ki, melyik jelenjen meg.

– Harmincnyolc év van önök között. Nincsenek generációs problémáik?

– Minden vele töltött nap ajándék. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy ilyen típusú társ, mint Dóri, megjelenhet még az életemben. Voltaképpen csak két szóban jelentkezik a valódi probléma: ő mindig azon nevet, hogy azt mondom: jégszekrény, és azt, hogy be kell menni a tanácsra. Ezen az anakronisztikus generációs különbségen kívül semmi bajunk egymással – hacsak az nem, hogy egymás kezéből kapkodjuk ki főzéskor a fakanalat.