Félszegen besétált a Csillag születik színpadára, és mindenkit elvarázsolt, miután dalra fakadt. Az Iparművészeti Múzeum teremőreként dolgozó Tabáni István hosszú évekig festőművésznek készült, s csak a tehetségkutatóban aratott zajos siker után kezdte elhinni, hogy valójában énekesnek született.
– Meseszerű, ami történik veled a Csillag születik kapcsán. Hitted, hogy valaha részed lesz ilyen álomkarrierben?
– Eddig nem hittem benne, és most, hogy benne vagyok, még hihetetlenebb az egész. Felfoghatatlan számomra, hogy amiről eddig csak álmodoztam, végre valóra válik.
 |
| Fotó: Rtlklub.sajtoklub.tv/Nánási Pál |
– Elégedetlen voltál az életeddel a műsor előtt?
– Mindig szerettem volna jobbat és jobbat kihozni magamból, és mivel úgy éreztem, hogy ez nem megy, állandó hiányérzet volt bennem. Nemcsak magamnak akartam bizonyítani, hanem a családomnak és a barátaimnak is. A tökéletességre való igény hajtott, ezért jelentkeztem ötször az Iparművészetire is. Nem adtam fel, meg akartam mutatni, hogy mennyit érek. A kudarcokat persze nagyon nehezen dolgoztam fel, már csak azért is, mert úgy gondoltam, a rajzolás a hivatásom. Rombolta az önbizalmamat a sorozatos sikertelenség, minden egyes kudarcélmény után úgy éreztem, mintha meghaltam volna.
– Honnan merítettél erőt az újrakezdéshez?
– Hála istennek, teljesen sosem pusztult ki belőlem az ambíció, bár ha a család nem segít, bizonyos, hogy nehezebben állok talpra. Nagy szükségem volt rá, hogy támogassanak lelkileg, és a mai napig is rájuk támaszkodom.
– Nagyon visszahúzódó ember vagy, mégis van benned egy elemi vágy, hogy megmutasd magad. Nem okoz belső feszültséget ez a kettősség?
– Valóban, ha így nézzük, két énem van. Az egyik a visszahúzódó alkotó, a másik pedig a kitárulkozó előadó. Nehéz összeegyeztetni a kettőt. Komoly vállalkozásnak tűnt olykor, pláne most, amikor döntenem kellett, hogy melyiket engedjem előtérbe. Egyre jobban körvonalazódik egyébként, hogy énekesként tudok igazán kiteljesedni, ez lesz az utam. Talán mondhatom: végre eljött az időm, hogy görcsösség nélkül bizonyítsak.
– Mennyire gondolod sorsszerűnek, hogy így történt?
– Ma már úgy látom, hogy ezek a kudarcok az Iparművészetivel kapcsolatban jelzések voltak. Eddig is hittem, hogy nem véletlenül történnek dolgok, s most bizonyosságot is kaptam erről. Mindennek így kellett történnie. Végre az énekléssel foglalkozom, ráadásul az előzmények miatt meg is tudom becsülni ezt. Meglehet, bölcsebbé tettek a kudarcok.
 |
| Fotó: Rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence |
– Kaptál némi ízelítőt abból, milyen a sztárok körüli felhajtás. Mi az, amiről már most tudod, hogy szívesen kihagynád az életedből?
– Egyelőre még kívülállóként tudom nézni ezt. A túlzott felhajtást persze nem kedvelem, az pedig régen is taszított, ha valaki túlfényezte magát. Persze lehet, hogy ez is hozzátartozik a show-hoz, csak így eladható egy ember. Számomra idegen mindez, én pusztán a színpadi teljesítményemmel, az énekléssel szeretnék sikereket elérni.
– Változott a kapcsolatod a környezeteddel, mióta ismert lettél?
– Sokan közelítenek hozzám, néhány „új barát” is megjelent. Van is bennem némi félelem, hogy nem ismerem fel, milyen szándékkal közelítenek felém. Azokban bízom igazán, akiket eddig is a barátaimnak tudtam, és persze a családomban. Ők jelentik számomra a kontrollt, akik visszarántanak a valóság talajára, ha esetleg szükség lenne rá. Afféle lelki szelepként működnek, máshogy kifejezve: ők a belső hangjaim.
– Hogyan fogadták a kollégák a sikereidet?
– Borzasztóan örülnek neki. Gratulálnak, és bújják az újságokat a rólam szóló cikkek miatt. Látták ők, hogy nem az volt a hivatásom, hogy teremőrként éljem le az életemet, ezért mindenben támogatnak, és bátorítanak, hogy folytassam a versenyt.
– A látogatók mit szólnak ahhoz, hogy a teremben egy sztárjelölt ügyel a rendre?
– Érdekes számukra a helyzet. Ma éppen egy osztály jött hozzánk, hallottam, amint sokan összesúgnak a hátam mögött. Végül is érthető, mert már nem pusztán teremőr vagyok, hanem egyben az énekes srác is a Csillag születik-ből. Furcsa szituációkat szül ez a helyzet, annyi bizonyos. Azon lepődnek meg a legtöbben, hogy éppen olyan vagyok a való életben, mint a képernyőn. Én ott is magamat adom, ami persze valakinek tetszik, valakinek nem, de ez vagyok én.
– Tervezgeted már a jövőd, mi lesz a múzeumi évek után?
– Vannak elképzeléseim arról, hogy mit szeretnék megvalósítani, de még korai erről beszélni. Elsősorban tökéletesíteni szeretném az énektudásomat, aztán majd meglátjuk, mivel tudok előrukkolni.
