 |
| Fotó: Sanoma archív/Ványi Ákos |
Másfél hétig tologatja az interjút, mindennap csak egy adott időpontban van szabad ideje. Eleinte nem értem, miért nem ér rá, hiszen az ember azt hiszi, akinek saját étterme van, az csak hátradőlve számolja a bevételt, és minden munkát a beosztottakra bíz. Ám amikor végre beszélek Giannival, rájövök, miért is olyan elfoglalt, és miért övé az egyik legsikeresebb budapesti étterem.
– Hangosan beszélj, hogy halljam a kérdéseket, mert én közben dolgozom… Te meg nehogy túlfőzd azt a tésztát. Hallod?! Finoman azzal a szósszal, te. Jól van, figyelek – ordítja a háttérben lévőknek.
– Aj-aj, te aztán rettegett főnök lehetsz – mondom zavartan, mire a nagy kiabálás után egyáltalán szóhoz jutok.
(Gianni hatalmasat nevet.)
– Ki? Én? Ugyan, dehogy, nekem alapvetően ilyen a stílusom. Hangos olasz vagyok. Tudod, roppant kellemetlen, hogy az emberek gyakran azt hiszik, hogy mérges vagyok, vagy dühből ordítozom, pedig én csak az olaszoknál megszokott hangszínen beszélek. Ez erősebb, mint amit a magyarok megszokhattak, és ebből bizony számos konfliktus adódik.
– Lehet, hogy a hangszíned félreérthető, de a határozottságod nem, ahogyan a beosztottaiddal beszélsz.
– Nézd, ha nem lennének elvárásaim, akkor nem működne az egész. Az én éttermem azért sikeres, mert sugárzik belőle a minőség, nálunk a vendég az első, az ő elégedettsége a legfontosabb. Ha linkeskednénk, nem hoznánk a várt színvonalat, akkor becsukhatnám a boltot. Rengeteget dolgozunk azért, hogy a hozzám járó vendégek mosollyal az arcukon távozzanak, és úgy érezzék, amikor kilépnek az ajtón: isteni finomat ettek, és jól érezték magukat.
– Lehet nálad hibázni?
– Persze hogy lehet, nem vagyok vérengző főnök. Volt egy eset, amikor bevallom, még jót is nevettem egy pincérem igen kínos bakiján. Történt ugyanis, hogy betért hozzánk vacsorázni egy angol házaspár, és a pincérem tört angolsággal azt akarta mondani, hogy nem kóstolják-e meg a friss kacsánkat. Ám egy betűt eltévesztett, és kacsa helyett intim testrészt ajánlott a hölgynek. Túl azon, hogy iszonyú kellemetlen volt, mindenki hangosan nevetett, persze a vendégek is. Eszem ágában sem volt kirúgni emiatt a pincéremet.
– De azért, gondolom, szoktál embereket kirúgni. Nehezen éled meg az ilyen döntéseket?
– Ha azt látom, hogy valaki nem figyel oda a munkájára, félvállról veszi az egészet, vagy becsap, akkor megválok tőle. De nem szeretek kirugdosni senkit, megviselnek az ilyen dolgok.
– Tény, hogy értesz a vendéglátáshoz, ezt mutatja az éttermed sikere is. Pár hete azt lehetett olvasni, hogy segítesz a nagy bajban lévő Bajor Imrének megmenteni a Kicsihuszárt. Átvetted végül az éttermet?
– Nem, sajnos Imre feladta a dolgot, csalódott a vendéglátásban, pedig ez volt az ő nagy álma. Nagyon sajnálom Imrét, talán küzdhetett volna még egy kicsit. Tény, hogy a vendéglátás nehéz szakma, óriási elhivatottság kell hozzá, és szakértelem is. Maximálisan ki kell szolgálnod a vendégeid igényeit, igényes, kellemes környezetet kell teremtened nekik.
 |
| Fotó: Sanoma archív/Tóth Beáta |
– Rendben, arra már rájöhettünk, hogy tudod, mi kell a vendégeknek. De, mondjuk, a nőkhöz is ennyire értesz?
(Hatalmas sóhaj, majd nevetés.)
– Naaaaa, hagyjál ezzel.
– Dehogy hagylak. Végre egy igazi olasz macsóval beszélgetek, mindent tudni akarok!
– Azért nem válaszolok minden kérdésedre.
– Jó, akkor azt mondd meg, mivel főzöl meg egy nőt?
– Ha most konkrétan az ételről beszélgetünk, akkor elmondom: osztrigát tálalnék fel neki. Találd ki, hogy miért.
– Nem nehéz kitalálni… És téged mivel lehet levenni a lábadról?
– A természetes nőket szeretem, akikben nincs semmi megjátszás. Nem az a lényeg, hogy milyen színű a haja, vagy hány centi magas, hanem hogy milyen az összhatás. Például egy nőről regényeket mond el, hogyan eszik. Imádom figyelni a nőket evés közben. Az a nyerő nálam, akin látszik, hogy élvezi, szereti az ízeket, de nem habzsol, csak finoman, nőiesen falatozik. Ez felizgat. Meg persze az, ha egy finom ételt meztelenül szolgálnak fel, de hát az kit nem? (Hangosan hahotázik.)
– Több szerelem vagy kaland volt az életedben?
– Volt ez is, az is. Nem panaszkodhatok, de nem is akarok dicsekedni, tudod, én ilyen szempontból erkölcsös vagyok. Ne feledd, apácákhoz jártam.
– Most nekem kell hahotáznom. Bocs, de ez remek poén: a szívtipró olasz fiúcska az apácák szoknyájánál. Egyszerűen nem tudlak elképzelni közöttük.
– Pedig jó volt, határozottan élveztem. Sok olyan dologra megtanítottak, amelynek még bőven hasznát vehetem, és jó alapot adtak az élethez. Hálás lehetek a szüleimnek, hogy éppen abban az iskolába írattak.
– Valahogy úgy érzem, más kép alakult ki rólad, mint amilyen te valójában vagy.
– Ez mindenképpen így van. Szeretnek afféle szívtelen, nőcsábász macsóként beállítani, pedig alapvetően normális, hétköznapi fazon vagyok. Persze néha szerepeket játszom, de azt hiszem, ezzel majdnem mindenki így van.
– Apropó, szerepek: azzal is megvádoltak, hogy nem is vagy igazából olasz, csak megjátszod az akcentust.
– Erre nem is tudok mit mondani, tényleg akkora hülyeség. Az emberek néha nagyon irigyek, és ez borzalmasan zavar. De nem csak ez zavar ebben a mostani világban…
– Hanem?
– Az is, hogy minden annyira gyors lett. Az emberek, az érzelmek… Elveszi az élet lényegét a gyorsaság. Alig van lángolás, szenvedély, a dolgokat már nem élik meg az emberek, hanem – hogy konyhai nyelvvel éljek – magukba tömik, és egyben, rágás nélkül le is nyelik. Ma már szinte semmi olyan nem számít értéknek, ami néhány éve még az volt. Nem akarok itt hegyi beszédet tartani, de engem ez nagyon zavar. Tudod, én egyszerű falusi gyerek vagyok. Egyszerűen gondolkodom, és a régi értékek fontosak a számomra. Ilyen például az őszinteség. Megfigyelted, milyen kevés az őszinte ember napjainkban? Kiábrándító. Számomra ez nagyon fura, hiszen én mindig az őszinteségre törekszem. Ebben az interjúban is.
