 |
| Fotó: Sanoma-archívum/Rozmanitz Gábor |
Mosolyogva érkezik, lehuppan a fotelbe, kávét és kólát rendel, aztán hosszasan arról érdeklődik, hogy velem mi történt, mióta nem találkoztunk. Végül azért sikerül őrá terelnem a szót.
– A színészet lényege a más bőrébe bújás, maszk mögé rejtőzés, az író és a zeneszerző viszont teljesen kiadja magát. Hogy fér meg benned ez a két nagyon különbözőnek tűnő személyiség?
– Nagyon szeretem a komplex dolgokat, átfogni valami egészet. Azért kezdtem el rendezni is, mert intellektuálisan nem elégít ki, ha csak színészként veszek részt egy produkcióban. Valahogy ennek egy hajtása a zenélés is számomra.
– Azt nyilatkoztad valahol, hogy a zene előbb volt az életedben, mint a színészet. Mikor döntötted el, hogy mégis inkább színész leszel, aki lemezt is csinál, és nem rockzenész, aki színészkedik is?
– Én igazából sosem döntöttem ezt el, egyszerűen eddig máshol voltak a hangsúlyok. Hatéves koromtól tanultam gitározni meg zongorázni, és tizennégy éves koromban vettek fel egy diákszínpadra. Abban az időben és később a főiskolán is volt zenekarunk, sőt az önálló gitárestemről még rádiófelvétel is készült. Aztán jött a Vígszínház, és egyszerűen akkor már nem ment minden egyszerre, de mindig terveztem, hogy csinálok egy lemezt. Végül ez harmincöt éves koromban jött el A nő utánnal.
– Mi az a plusz, amit a zenéléstől kapsz?
– A dalszerzésben, a szövegírásban tudom megmutatni azt, ami igazán, száz százalékig én vagyok, és bár a koncertjeinken rengeteg színházi elemet használunk, azért a koncertezés is teljesen más élmény, mint egy előadás. Az első lemezem után eléggé rákattantam a zenélésre, azóta rengeteg dalt írok, napi két-három órát gyakorolok. Most is van vagy százhúsz dalom, azokat csiszolgatom.
– Ezek szerint mostanában a magad megmutatásán van a hangsúly?
– Igen. Részben persze ezt megkapom a színészettől is, de az ember a nagyobb ellenállás irányába vágyik. Ki akarom magam próbálni ebben is. Olyat csinálni, ami még nem volt meg. Nem azt akarom mondani, hogy a színház nekem megvolt, de ezen a területen nem vagyok rettenetesen kielégítetlen. Ott nincsenek elfojtott, ki nem élt álmaim. Persze szerepálmaim még vannak, de úgy érzem, hogy a színház nekem most kicsit zsákutcába futott.
– Hogy érted ezt?
– Nincsenek meglepetések benne, és nem is hagyják. Megvannak a körök, el van döntve, hogy kiket ismernek el, kiket fogadnak el, és ebbe kicsit belefáradtam. Én valami teljesen másfajta irányvonalat próbálok űzni. Azt nem lehet mondani, hogy teljesen sikertelenül, mert a Kövek a zsebben, a S.Ö.R., a G.Ö.R.CS. állandó telt házzal megy, de valahogy színházi értelemben nem vagyok elfogadott úgy, mint – mondjuk – Schilling, Balázs Zoli vagy Pintér Béla, akik persze mind izgalmas és jó színházat csinálnak.
 |
| Fotó: Sanoma-archívum/Csibi Szilvia |
– Úgy érzed, hogy nem ismerik el, amit csinálsz?
– Azt gondolom, hogy nem ott tartok, ahogy bizonyos emberek megítélik, vagy mondjuk azt, hogy a drámai énem kiéletlen. Egy színész nem azt játszik el, amit akar, hanem amit ráosztanak, és ez már nagyjából főiskolás korban eldől. Ez a skatulya. Minimum annyi kőkemény drámai szerepet játszottam, mint vígjátékot, csak hát azok maximum egy-két évadot mentek úgy, hogy nem nagyon írtak róluk, és a szakma sem nézte meg. Abba meg én nem tudok beleszólni, hogy a televízióban a komikusi oldalamat használják. Bár a Beugróból például pont meg lehet ítélni, hogy színészként mit tudnék eljátszani, és mit nem.
– Nincs kitörés ebből?
– Nyilván vannak kivételek is, mint például Csuja Imre, aki negyvenéves korában – hála istennek – egyszer csak berobbant, és az is lehet, hogy negyvenéves korom után majd engem is felfedeznek. De az is lehet, hogy egyszerűen ez a karakterek sorsa. Ez nem panasz akart lenni, és most már nem is foglalkoztat annyira, de valamilyen szinten nyilván emiatt csinálom például a zenét, és szerencsére sok jó visszajelzést kapok. Most például öt csillagot adott a Pesti álomra az egyik kritikus, és ez olyan, mintha valami díjat kaptam volna. Különben meg tök jó kedvem van.
– A lemezen sem a komikus oldalad dominál. Valójában inkább líraibb, nosztalgiára hajlamos és álmodozó vagy?
– Talán az álmodozó alkat a legjobb rá. Igen, abszolút romantikus, álmodozó, sokszor nem a földön járó típus vagyok.
– A címadó dal a múlt század eleji Pestre röpít. Szívesebben éltél volna akkor?
– A 20-as, 30-as évek, a századforduló világa nagyon vonz. Tetszik az akkori morál, amelyből sok minden elveszett mára. Persze most más korban, másként élünk, de azért bizonyos dolgokat jó lenne megtartani. Ebben iszonyú nagy felelősségük van a szülőknek, hogy mennyit és mit adnak tovább a gyerekeiknek, és most úgy látom, sajnos általában keveset. Szerintem mire mi nyolcvanévesek leszünk, addigra fel sem merül majd, hogy – mondjuk – átadják a helyet a buszon az öregeknek, és ez szerintem baj. Hogy lesz olyan generáció, amely nem tanulja meg, hogy ez nem fölösleges hagyomány, hanem ettől vagyunk emberek. De állítólag minden összeomlás után törvényszerűen jön valamiféle felívelés, lehet, hogy lesz még reneszánszuk ezeknek az értékeknek.
 |
| Fotó: Sanoma-archívum/Rozmanitz Gábor |
– Megváltoztál attól, hogy gyereked született?
– Persze, egy gyerek születése mindenre kihat. Megvan, aki folytat majd téged, ami nagyon fontos. A gyerek a legnagyobb produkció az életben. Az ember érzelmileg és szociálisan is sokkal érzékenyebb lesz. Azóta még inkább együtt érzek azokkal, akiknek nem lehet gyerekük, és még jobban elítélem azokat, akik nem foglalkoznak a gyerekükkel, hagyják tengődni, vagy rossz példát, értéktelen dolgokat, hazugságot mutatnak neki. Nagyon nagy kötelesség a gyerek, talán az élet legnagyobb kötelessége.
– És persze nagy tanulási folyamat is egyben…
– Persze. Azok a mondatok, amelyeket gyerekként nem értettél és nem szerettél, most kijönnek belőled szülőként, és hirtelen megérted, hogy miért mondta neked apád vagy anyád ugyanezeket. Ez elég nagy flashback. Talán emiatt írtam egy számot a gyermekkoromról a lemezre.
– Milyen gyerekkorod volt?
– Ó, nagyon szép volt! Becsületes, tartalmas, érdekes, kreatív. Részben a szülői háttérnek, részben a baráti társaságnak köszönhetően nagyon jó, szellemileg inspiratív közegben nőttem fel, amire csak rátett a debreceni gimnázium. Ott mindent kipróbálhattam. Emiatt nem morzsolódott le sem a színház, sem a zene, sem az írás.
– Fontos neked, hogy vidéken nőttél fel?
– Abszolút. A képzeletem és a szabadság- meg az igazságérzetem mindenképp onnan van. Nekem mindent szabad volt kipróbálni. Határtalan volt a világ. Egész nap bicajoztam, fociztam, terveket szőttem, gitároztam. Előbb-utóbb biztos valami vidéki kis házacskában fogok kikötni, mert tudom, hogy milyen jó volt Mezőcsáton. De mindenképp Pest közelében, mert már nem tudnék lemondani arról a kulturális tobzódásról, amelyet ez a város kínál, hogy színházak, mozik közt válogathatok, seregnyi múzeum és könyvtár van. Nagyon messze nem bírnám ettől.
– Van kedvenc környéked Pesten?
– Az Andrássy, a Nagymező, a Körút, nem véletlenül szól erről a Pesti álom is. Nagyon szeretem a Várat is, meg a Dunát és a hidakat. A hidak csodák. A kivilágított Lánchíd látványát például egy vidéki ember szerintem sosem tudja természetesnek venni. Ha átmegyünk rajta, az nekem minden egyes alkalommal élmény.
– Egy újságcikkben olvastam, hogy a lemezbemutató 11. hó 11-én, 11 óra 11 perckor kezdődött.
– Igen, mert a számmisztika szerint én 11-es vagyok.
– Hiszel az ezoterikus dolgokban?
– Nem mindenben, de – mondjuk – ez a numerológia, kabbalisztika, számmisztika, mindegy is, hogy minek nevezzük, a tapasztalataim szerint működik. Akinek 11-es a sorszáma, annak nem egyszerű az élete, nagy dolgokat tud elérni, de minden hatszor annyi körbe kerül, és csak rettenetesen küzdelmesen sikerül. Rám ez tökre passzol, ezért elhiszem. Ha van valami bemutató, akkor a feleségemmel megnézzük ilyen szempontból. Nem betegesen, de figyelünk rá.
– Jóslás, ilyesmi?
– Módjával. Szerintem az egészséges egyensúlyt kell megtalálni. Az ember saját sorsának alakítója, de valószínűleg csak egy bizonyos határig.
– Létezik egy felsőbb rendezőelv?
– Biztos, hogy van. Templomba nem járok, de istenhitem van, és ez szerintem fontos. Úgy tudunk érzékenyek lenni a másik emberre, ha megértjük, hogy nem egyedül vagyunk.
