Kapócs Zsóka: “Maximalista vagyok, és lázadó”

A címlapfotózás napján a műteremben találkozunk, a határozott és céltudatos Zsóka két perc alatt kiválasztja a neki tetsző ruhát a roskadozó fogasról, és kedvesen irányít: ez a feladat kész, jöhet a frizura, haladjunk.

– Az élet minden területén szereted kézben tartani a dolgokat?

– Hozzászoktam, hogy magamnak kell kijárnom az utat, és keményen meg kell dolgoznom mindenért. A saját estjeim kapcsán is mindent én intézek a díszleteken át a támogatók kereséséig. Kitartó és küzdő típus vagyok, ezért általában sikerül elérnem, amit szeretnék.

– Hamarosan bemutatják az Igazából apa című filmet, amelyben egy olyan lányt alakítasz, aki az érvényesülésnek egy ennél lényegesen egyszerűbb útját választja. Már többször eljátszhattál volna hasonló szerepet, mégis mindig visszautasítottad. Most miért tettél kivételt?

– Liza egy mindenkinek felkínálkozó, aranyosan butácska, de éppen ezért szerethető karakter. Ez utóbbi fontos, mert a korábban felajánlott szerepek nem voltak azok. Nem tartottam volna szerencsésnek egy feslett nő szerepében debütálni a mozivásznon, nem akartam, hogy a színészi pályám elején rögtön ezzel azonosítsanak. Van elég előítéletben részem enélkül is. Liza annyira szélsőséges figura, hogy a nézők talán nem nézik ki belőlem, hogy ilyen ostoba is tudnék lenni.

– Milyen előítéletekre gondolsz?

– Sokan hajlamosak azt hinni, hogy az a nő, aki szép, mindenre alkalmatlan is egyben. A szépségkirálynők között is vannak több nyelvet beszélő, diplomás, intelligens csajok, de többségük mégis elvész a felszínes dolgok világában, hiszen a külsőségeken kívül nem nagyon érdeklik őket más dolgok. Én nem tartozom közéjük. Nagyon sokat küzdöttem – és küzdök mind a mai napig –, hogy szépségkirálynőből színésznő legyek, ezért dolgozom keményen jó ideje már. A külsőmet, a megjelenésemet ugyanolyan fontosnak tartom, mint korábban, de igyekszem belső tartalommal töltekezni, fejleszteni magam. Amikor ez a kettő összeérik, akkor válhatok azzá a kiegyensúlyozott nővé, akivé szeretnék.

– A Karády-ested három éve sikeres, nemsokára új, az 1920-as évek Berlinjét idéző, fülledt erotikájú önálló műsorral rukkolsz elő, és a Gózon Gyula Kamaraszínházban is mostanában volt bemutatód. Azt gondolom, jó úton haladsz.

– Egyre többen ismernek a munkám kapcsán, és kevesebben vannak azok, akiknek szépségkirálynőként jutok eszébe. Bízom benne, hogy az emberek megbocsátják nekem, hogy előbb lettem ismert, és csak azután váltam színésznővé. Viszonylag későn kezdtem a színészetet, hiszen sok időt töltöttem a divat, a szépségipar területén. Talán ezért is van, hogy tripla tempóval élek és haladok. Ezen a pályán folyamatosan tanul az ember, gyűjti a tapasztalatokat, amelyek által fejlődni tud. Huszonegy évesen választottak szépségkirálynőnek, és rögtön azután el is döntöttem: a következő célom, hogy színésznő legyek.

– Menekülés volt ez, vagy korábban is foglalkoztatott az előadói pálya?

– Sosem akartam a szépségiparban érvényesülni, inkább azt tudtam, hogy nem akarok nélkülözni, nem akarok többet olyat, hogy „nincs”. Arra vágytam, hogy meg tudjam venni magamnak mindazt, amit szeretnék, ezért küzdöttem. A szépségkirálynő-választás után azonban céltalan lett minden, én pedig célok nélkül nem tudok létezni. Senkit nem érdekelt, ki vagyok, mit érzek, mit gondolok, olyan voltam, mint egy bábu, akitől még azt sem kérdezték meg, kér-e egy pohár vizet. Bennem pedig tombolt a sok felhalmozódott érzés, amit szerettem volna elmondani, megmutatni. Erre a szépségiparban nem lett volna lehetőségem, ezért határoztam el, hogy színésznő leszek.

– És az éneklés?

– Az gyerekkori szerelem, nemegyszer magamra zártam az ajtót, és órákig csak énekeltem. Ez az egyetlen olyan dolog, amivel úgy el tudom ütni az időt, hogy észre sem veszem, hány óra repült már el. Mégis dzsesszbalettre és sztepptáncra jártam énekóra helyett. De nem bánom, hogy csak öt éve kezdtem foglalkozni ezzel, valamiért biztosan csak most volt itt az ideje.

– A magánéletedről soha nem nyilatkozol. Kamarás Ivánnal, akivel egykor párt alkottatok, volt egy közös darabotok. Legalább annyit árulj el: nehéz a munkát összeegyeztetni a magánélettel?

– Nem volt egyszerű. Talán meg kellett volna hagynom Ivánnak az irányító szerepét, hiszen a színpadon mégiscsak ő volt akkor inkább otthon. Csendben tennem kellett volna, amit mond, de ez nem sikerült, mindig beledumáltam. Ilyen vagyok.

– Valahol szűkszavúan azt nyilatkoztad egyszer, hogy nagyon szeretsz szeretni, de az utóbbi időben megkeményedtél.

– Tény, hogy gyermekkoromban sokkal nyitottabb voltam, naivan közelítettem minden felé. A naivságomból megmaradt egy jó adag attól függetlenül is, hogy megkeményedtem. Már nem kötődöm olyan erősen emberekhez, mint korábban, és nem adom bele a teljes szívemet mindenbe, pedig régen jellemző volt rám, hogy a legkisebb dolgokhoz is így viszonyultam. Apróságokért már nem teszem ki magamat felesleges sérülésnek. A csalódások sem viselnek már úgy meg, mint régen.

– Tökéletes az alakod, volt valaha problémád a testeddel?

– Kamaszként annyira csontos, sovány voltam, hogy sokszor csúfoltak az iskolában. Talán ezért is örültem annak, amikor egyszer felszedtem tíz kilót. Persze mondanom sem kell, az örömöm nem tartott sokáig. A szépségkirálynő-választás után történt ez, lázadás volt, mint oly sok minden az életemben. Örök lázadó vagyok. Úgy próbáltam meg kitörni, hogy elengedtem a testem feletti kontrollt, és nem érdekelt, hogyan nézek ki. Megettem mindent, ami jólesett, és annyit, amennyi csak belém fért. Ráadásul akkor szoktam le először a dohányzásról, és minden sokkal finomabbnak tűnt. Rengeteget ettem, és rövid idő alatt feljött rám az a plusz tíz kiló. Azt vettem észre, hogy elveszett minden vonásom, ami szép volt, kecses és nőies. Kemény fogyókúra következett, és megfogadtam, soha többé nem engedem el magam. 

– Sokat dolgozol az alakodért?

– Mindennap edzek, csak 8-10 naponta tartok egy-egy nap pihenőt. Súlyzózok, kardiózok, és rendszeresen futok is. Sokat köszönhetek az edzőmnek, Lucsik Karcsinak, aki nemcsak a testemet segít karbantartani, hanem jó barátomként, ha kell, a lelkemet is ápolja. Szerintem büszke rám, mert maximálisan teljesítek az élet sok területén, emellett erőn felül edzek, és az étkezésemre is nagyon odafigyelek. Azt gondolom, ha színpadon állok, önmagamhoz képest kifogástalanul kell kinéznem, és ez igenis áldozatokkal jár. Szeretném, ha a szépség és a színészet eggyé forrna bennem.

– Jól érzem, hogy maximalista vagy? Néha azért érzed, hogy ennyit talán nem kellene követelni magadtól? 

– Bár próbálok néha lazítani, csak nagyon nehezen tudom elengedni magam. Ezt olykor már-már kórosnak érzem, de hazudnék magamnak, ha azt mondanám, hogy nem élvezem a pörgést. Nem tudnám sokáig lógatni a lábamat, nem vagyok az a típus.