Vannak olyan emberek, akik ösztönösen rátalálnak a helyes útra az életben, őket szokás szerencséseknek nevezni. Azt hiszem, Bombera Krisztina is közéjük tartozik. Egyszerűen és logikusan gondolkodik, nevén nevezi a dolgokat, maszlag nélkül fogalmaz, minden kérdésre válaszol – igen, nincs mit rejtegetnie. Vagyis nagyon „egyben van a csaj”, ahogy Pesten mondják. Állítja: megdolgozott ezért az egyszerűségért, hiszen neki is voltak rossz periódusai. Sőt biztos benne, hogy lesznek is… A receptje az, hogy sosem erőlködött, és ha egy feladat nem volt neki való, bátran mert nemet mondani. A siker Kriszta számára egyenlő azzal, hogy jól érzi magát a bőrében. Gyakorlottan mozog a világpolitikában, New Yorkban és Budapesten egyaránt otthon érzi magát.
– Pontosan mióta vagy itthon?
– Január végén érkeztünk haza a gyerekekkel. A férjem már korábban hazajött a munkája miatt, a kint töltött évek alatt pedig ingázott New York és Budapest között.
– Akkor biztosan alig vártátok, hogy újra együtt legyen a család…
– Persze, hiszen ez a lényeg. Ugyanis nem az számít, hol élünk, hanem hogy együtt vagyunk. És arról se feledkezzünk meg, hogy Budapest az igazi otthonom. Hazatérni jóval könnyebb, mint elutazni valahová, idegenbe.
– Ezek szerint az sokkal keményebb dió volt számodra, amikor két és fél évvel ezelőtt megérkeztél New Yorkba.
– Ott szinte mindent a nulláról kellett kezdeni. Nagy kihívás volt felépíteni az életünket: lakást keresni, megismerni az új környezetet, a helyi szokásokat. Szerencsém volt, mert a családom mindenben támogatott. A szüleim és az anyósom is ott voltak mellettünk felváltva, hogy a gyerekekre vigyázzanak. A kislányom, Nóri akkor még csak másfél éves volt, Márk fiam pedig alig négy, vagyis segítség nélkül képtelenek lettünk volna megbirkózni a változásokkal.
– De szemmel láthatóan nagyon jót tett neked az elmúlt pár év. Olyan vagy, mint aki most jött haza egy nyaralásról, a szemed csillog, fel vagy töltődve élményekkel.
– Mostanában mindenki ezt mondja nekem, meg azt, hogy idővel majd elveszítem ezt a nagy lendületet, és nem fogok állandóan vigyorogni. Nem gondolom, hogy igazuk lesz, jó itthon lenni, szeretem Budapestet. Izgalmas volt persze New Yorkban élni, lenyűgözött az összetartó erő, amellyel ott találkoztam. Annak ellenére, hogy New York hatalmas, és a kívülálló azt gondolná, hogy magányos lesz, elvész a metropolisban, de ennek éppen az ellenkezője történik. A nagyvárost tulajdonképpen számtalan egymásra figyelő kisközösség egysége alkotja, az ott élők őszintén vallják és hiszik, hogy nekik igenis van közük egymáshoz. Az amerikai társadalom nagyon ellentmondásos. Egyfelől rettenetesen individualisták, elvárják, hogy felnőttnek nézzék őket, és hogy az állam ne hozzon helyettük döntéseket, ugyanakkor tisztában vannak vele, hogy közösség nélkül nem mennek semmire. Ez az oka annak, hogy ők inkább alulról építik a maguk piramisát, vagyis mindig akad pár ember, aki egy ügy érdekében elkezd szervezkedni, és onnan építkeznek felfelé. Nálunk ez általában fordítva történik.
– Érdekes, mi, európaiak pont az ellenkezőjét gondoljuk az amerikaiakról: gyakran felszínesnek tartjuk őket.
– Igen, van bennünk némi sznobizmus velük szemben, de én ezzel nem értek egyet. Ahhoz, hogy bármit megismerhessünk a világból, félre kell tennünk a sztereotípiákat. Akikkel New Yorkban találkoztam, mind érdeklődő, nyitott emberek voltak. Sokan jártak közülük Magyarországon is, és rajongással beszéltek rólunk.
– Vajon mi az, amit egy egész életre megtanultál az amerikaiaktól?
– Talán azt, hogy a bizonyos poharat, amelyet mi olyan gyakran látunk félig üresnek, ők általában félig telinek tartják. Itthon sokszor szembesülök azzal, hogy mi is élhetnénk boldogabban, ha másként gondolkodnánk. Például a kinti szomszédaim legtöbbje rosszabb körülmények között élt, mint az itteni ismerőseim, mégis elégedettebbek voltak. Rájöttem, hogy előrébb lendít, ha azt gondolom, bizony föl lehet állni nehéz helyzetekből is. Emlékszem arra, amikor két babakocsival szerencsétlenkedtem a metróban, mert ott nincs akadálymentesítés, se lift, csak kosz mindenütt, és óriási lépcsősorok. Jó magyar szokás szerint elkezdtem dühöngeni. Erre odaszaladt hozzám mosolyogva egy másik anyuka, aki már előzőleg lecipelte a saját gyerekét. Felkapta az egyik kocsit, majd biztatott, hogy bosszankodás helyett inkább kapjam fel én is a másik babakocsit, és legyünk túl minél hamarabb ezen a feladaton.
A cikk folytatását megtalálod a legújabb Maximában. Keresd az újságárusoknál!
www.maximanet.hu
