 |
| Fotó: Sanoma archív/ RTL Klub/Sajtóklub |
– Első diplomád szerint nem műsorvezető vagy…
– Tizenöt-tizenhat évesen találtam ki, a kereskedelmi csatornák indulásának idején, hogy én bizony műsorvezető leszek. Érettségi után felvételiztem műsorvezető szakra, ami akkor még négyévente indult, és mivel elsőre nyilván nem vettek fel, a külkereskedelmi főiskolára mentem. Le is diplomáztam, de akkor már elsőéves voltam a Színművészetin. A felvételi kabaréba fordult. Az utolsó fordulónál jártam, bent ült az egész tanári kar, Bárdos András, Vitray Tamás, Horváth Ádám, Máté Kriszta, mindenki. Székely Gábor a vége tájt azt mondta: „Mariann, az érdekelne még minket, hogyan tud összefüggően beszélni. Nem tud egy verset?” Huh, kinyögtem, hogy nem. „Hát akkor mondja el a Himnuszt.” Fellélegeztem, és belevágtam: „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh, magyar…” Valaki hátulról beszól: „Mariann, ez a Szózat!” Mindenkiből kitört a nevetés, azt hittem, elsüllyedek. Megkérdeztem, hogy menjek vagy maradjak. Vitray ekkor bedobta a mentőövet. Azt kérte, képzeljem el, hogy már egy ismert műsorvezető vagyok, és a melegek házasságáról kell beszélnem. Ezt megoldottam. És felvettek.
– Mindig ilyen rugalmas vagy?
– Jól tudok alkalmazkodni a helyzetekhez. Ezt szeretem a műsorvezetésben – bármi megtörténhet. Soma a mai műsorban például nem mellém ült le, hanem a vendég helyére. Jó, gondoltam, lássuk innen. Nem zökkentem ki. Egyszer a Reggelibe bejött egy tizennégy éves, agydaganatos kislány, aki már tucatnyi műtéten átesett, és írt erről egy mesét. Az első kérdésnél elkezdett zokogni. Átültem hozzá, és nyugtatni kezdtem. Itt kudarcba fulladhatott volna minden, nagyon nehéz szituáció volt, kötéltánc, de abban a helyzetben úgy éreztem, nem tehetek mást. A későbbi visszajelzések engem igazoltak. Huszonöt éves koromra elértem, amire vágytam, az RTL-nél dolgoztam, ráadásul szórakoztató műsorban. Most jönnek az új kihívások, például klímanagykövet leszek egy nagy gyógyszergyártó cég felkérésére. Ez passzol hozzám, a magam lehetőségein belül óvom a környezetet, igyekszem szelektíven gyűjteni a szemetet…
– A pasikat is szelektíven gyűjtöd?
– Igen, ha ez azt jelenti, hogy válogatós vagyok. De visszatérve a komolyabb tervekre: eddig valahogy mindig bevonzottam, amiről álmodoztam. És most is vannak még álmaim.
– A bulvár vonzott mindig is?
– A főiskolán eleinte azt gondolták rólam, épp a külkeres végzettségem okán, hogy lesz bennem kapacitás másfelé is, de egyelőre nincsen. Mindig a szórakoztatás vonzott. A bulvárban otthon vagyok. Megveszem az összes magazint, bulvárnapilapot, boldogan végiglapozom, hogy képben legyek, mert ebben is ugyanúgy képben kell lenni, ez is munka. Rangos Katalinnak volt a mániája, hogy belőlem egy belpolitikai vérszívó szipirtyót formáljon. Képzeld el ezzel a hanggal, ahogy megszorongatok egy politikust… Ki tudja, mit hoz a jövő, lehet, hogy később azt érzem majd, hogy ideje megkomolyodni, és az alanyomat szúrós keresztkérdésekkel a sarokba szorítani, csak éppen nekem nagyon fontos a játék, a vibrálás, és ebben egyelőre nem érzem a játékos vonalat… Félek, hogy egy politikai interjú közepén hirtelen huszárvágással magánéleti kérdéseket tennék fel.
 |
| Fotó: Sanoma archív/RTL Klub/Sajtóklub |
– Erre a külsőd is predesztinál: szőke vagy, mosolygós, sokszor nevetsz… Bizonyított tény, hogy a teljesen szabályos arcú emberek, mint én, bizalmat ébresztenek, és meghittséget árasztanak. Ahogy nézem, neked viszont teljesen szabálytalan az arcod, ez pedig a vérbeli komikák sajátja. Az ilyen arc vonz, de nem tudod, mitől.
– Hát igen, nézd meg az orrom, szinte elhúzza az arcom egy másik irányba. Apa orrát örököltem. Így tényleg jót tesz a vonásaimnak, ha állandóan mozgásban vannak. A nővéremnek viszont teljesen szabályos arcberendezése van, és valóban: mindenki hozzá fordul, megosztják vele a legféltettebb titkokat, megnyugszanak tőle az emberek.
– Közben rémes, mennyire hasonlítotok…
– A Peller-gesztusrendszer és -hanghordozás mindkettőnk sajátja. Rejtély, hogyan, mikor és mi módon alakult ki vagy fejlesztettük ki. Az első melírcsíkok is egy időben kerültek a hajunkba. Anna aztán hamar átfordult brutál Barbie-ba, így is csúfoltak később mindkettőnket a vörösvári buszon.
– Ráadásul mindketten meglehetősen teltek voltatok egy időben. Ma pedig két sudár, magas lány lett belőletek.
– A főiskola elején valóban vagy tizenöt kiló plusz volt rajtam. Vitray az egyik órán az egész osztály előtt rám szólt: „Mariann, figyeljen magára, ne hízzon tovább!” Mit mondjak, ez sokkolt, az első öt kiló hamarosan le is ugrott rólam. Azóta nagyon figyelek magamra, mindennap edzek. Nádszál sosem leszek, de szétfolyni nem szeretnék többé. Néha arra gondolok, azért kaptam ilyen nőcis küllemet, mert az előző életemben egy pasi, egy hímsoviniszta disznó lehettem. Feladatom van a külsőmmel. Küszködtem sokat, hogy mi van, ha nincs bennem elég spiritusz, ha nincs elég eszem a szakmához, ha tényleg csak egy kamerakész, csinos pofi vagyok. Ma már azt gondolom, talán jó úton járok magam felé.
 |
| Fotó: Sanoma archív/RTL Klub/Sajtóklub |
– Amikor először láttalak képernyőn a Fogd a pénzt, és fuss-ban, arra gondoltam: végre egy csaj, aki egyedi, nincs még bulvárszabványosítva. Amikor bekerültél a Reggelibe, nem érezted, hogy formálni akarnának?
– Épp ellenkezőleg, a Reggeli szabadított fel teljesen. Nem kellett folyamatosan a vicceken törnöm az agyamat. Eleinte mindig néztem a Jóbarátokat meg sok blőd sorozatot is, mert fejleszteni akartam a humorérzékemet. Valami ragad rád ilyenkor, felismered a hasonló helyzeteket. Egy közjegyzővel vagy egy szegény sorsú emberrel nem kezdek el poénkodni, de más szituációkban tobzódhattam. Legyenek könnyek vagy legyen nevetés: a köztes megoldások nem érdekelnek. Visszakanyarodva az RTL-es búcsúmhoz: már ezen is tudok nevetni. Általában látom magam kívülről. Ha kudarc ér, azt pár napig mindig megszenvedem. Óvom a családot, próbálom nem érzékeltetni, hogy baj van: ez persze nehéz akkor, ha halálra vált arccal kúszom el mellettük… Az őrlődés után viszont már látom a fonákságokat, és felismerem a komikus árnyalatot a történetekben. Óriási megfelelési kényszer van bennem a külvilág felé, dolgozom rajta, oldódik is az utóbbi időben. Anya mondta mindig: „Kislányom, vedd be a »leszarom« tablettát.” Így vagyok a beszólásokkal, a neten keringő véleményekkel is. Igénylem, hogy szeressenek, ezért éreztem mindkét csapatban olyan jól magam. Néha kis naposcsibének éreztem magamat, akit óvnak. Én is szívesen adom ezt vissza, az öleléseket, a jó szót. Hiányozni fog a stáb. Az osztálytársaim mondták annak idején, hogy szólnak, ha úgy érzik, hogy elszálltam. Eddig még nem szóltak. Remélem, nem azért, mert azt gondolják, hogy most már úgyis mindegy… A külkeres színjátszó csoportosokkal is megmaradt a kapcsolatom, nemrég voltunk Varsóban – nagyon kevésszer jártam még külföldön, ezért is nagy élmény volt.
– Azért kicsit nehéz, hogy nyilvánosságra került a búcsúd, még akkor, mikor még egy ideig a képernyőn maradsz… Most aztán figyelnek árgus szemekkel.
– Ma reggel is úgy mentem be, hogy végigcsinálom, hiszen profivá kell válnom. A nézőnek semmi köze az én nyavalyáimhoz, nyüszögésemhez, a néző szórakozni akar, és nekem a hivatásom a szórakoztatás. Nagyon örültem, hogy Somát kaptam „jutalomfalatnak” a Csak csajokban. Főképp, hogy eztán egy csapatban dolgozunk majd – a Nők Lapja Cafén.
 |
| Karafiáth Orsolya Fotó: Marjai Judit |
– Amire utalsz, egy közéletibb rovat lesz. Nem vagy íróember, hogy fogod megoldani?
– Mikor meghallottam, miről van szó, meg is ijedtem kicsit. Másfél hónapja gondoltam rá először, milyen jó lenne magam ilyesmiben kipróbálni. Naplót írok, ez talán megágyaz a műfajnak, meg lesz persze szerkesztőm is. Valószínűleg nem fogom elsőre leírni a csillagokat az égről, de gyorsan tanulok.
– Lehet, hogy tudsz a közéleti témákhoz egy belőled jövő, másfajta figyelemmel reflektálni.
– Remélem. Izgalmas lesz, én olvasnám magunkat.
