“Nem szeretem a szerencsés szót, azt sugallja: minden az ölembe hullott”

– Nem a megszokott művészeti árverésről jössz…
– Harmadjára vezetem a Civil licit nevű árverést. Itt a tételek olyan projektek, amiket civil szervezetek – amelyek megváltozott munkaképességű emberekkel dolgoznak – állítanak össze. Ezek a termékek a munkaerőpiacon egyébként is remekül működő szolgáltatások. A licitálók pedig a cégek – megvesznek például egy hétvégi tréninget vagy egyéb érzékenyítő „árukat”, amelyekre amúgy is szükségük van. A civil szervezetek nagyon komolyan rakják össze magát a szolgáltatást, de nem mindig tudják, hogyan kell ezekről beszélniük ott a színpadon, hogyan érdemes tálalniuk. Mik azok a mondatok, amiket, még ha igazak is, nem szabad kimondani, mert az nem az a közeg. Látom az árverésen megjelent cégvezetőket is, figyelem őket, és felmérem, mi lehet az, ami őket érdekelheti, mit kell ahhoz hallaniuk, hogy licitáljanak. Nagyon szeretek aukciókat vezetni, de ezt éppen a társadalmi elkötelezettség miatt igazán lélekemelő csinálni.  

– Egyébként is szívesen foglalkozol olyasmivel, amiben benne van ez a kis plusz.
– Mindig megmozgatott, ha jó ügyet képviselhetek. Rájöttem, hogy leginkább az érdekel, két oldal álláspontját miképp tudom közelíteni egymáshoz. A két szemben álló fél általában meg van győződve arról, hogy a világuk sosem lehet kompatibilis. Ám ha te középen állsz, és ebből össze tudsz hozni valamit, akkor az mindkét oldalnak nagy rácsodálkozás és megkönnyebbülés. Meg kell tanulnod mások szemével látni, mások agyával gondolkodni. Ha hibázol, akkor a két érdek még élesebben leválik egymásról, még inkább egymásnak feszül. Imádom, ha be tudom bizonyítani, hogy a két világ nem is különbözik olyan élesen egymástól… Egyszer dolgoztam egy múzeum és egy bank közös rendezvényén, a bank szerette volna meghívott ügyfeleinek bemutatni a fiatal festőket, akiket támogat. Azt találták ki, forgassunk le velük kis portréfilmeket. Elmentünk a művészek műtermébe, beszélgettünk, az anyagot élvezetesre vágtuk. A munka során kiderült, hogy a festőknek van egy fals képük, nevezetesen hogy egy bankár mindig öltönyben feszít, a cipője drágább, mint az ő egyévi rezsijük, hogy igazi kötődése sosem lesz az ő munkájukhoz, csak presztízsből aggatja ki a képeket. Meg sem fordult a fejükben, hogy aki vásárol vagy gyűjt, azokat a kép mélyen, belülről érdekelheti, hogy átmegy az üzenet. A pénzügyi oldal ugyanúgy előítéletből indított, azt gondolván, hogy egy művésznek nincs két napja, ami ugyanolyan, reggeltől iszik, és lukas a pólója. Sematikus, merev elképzeléseket kellett feloldani, hiszen a két világnak muszáj együttműködnie. Ha ügyesen finomítasz, az ellenpólusok vígan egymás nyakába ugranak. Szeretem tudatosítani, hogy nem szabad lehatárolt klisék mentén mozognunk. Ha van misszióm, hát ez az.

– Ilyen törekvésekkel miért nem lettél pszichológus vagy kultúrattasé, nemzetközi koordinátor?
– A pszichológia érdekelt, de nem annyira, mint amit most csinálok. Mindig vonzott a diplomácia is, elvégre beszélek két nyelvet szinte anyanyelvi szinten, a kommunikáció megy nekem. Viszont nem nagyon vonz, hogy a politikában dolgozzam. Maga a kultúrdiplomácia izgalmas. Hasonlít arra, amit most csinálok, ott is össze kell tudni fésülni szempontokat, érdekeket, százféle embert, és tudom, hogyan lehet olyanra fazonírozni valamit, hogy az is boldog benne, aki csinálja, meg az is, aki reprezentál vele. De hogy elkezdjek nyomulgatni…

– Miért, sosem voltál nyomulós?
– Nem.

– Akkor véletlenekről, szerencsés csillagzatról beszélhetünk az esetedben? Hiszen lapigazgatók igen ritkán kerülnek a képernyőre.
– Nem használnám a szerencsés szót, azt sugallja, mintha minden az ölembe hullott volna. Még egyetemre jártam, mikor az egyik csoporttársam, aki ismeri a húgomat is, azt mondta: „Nektek olyan könnyű, ti olyan jól kommunikáltok…” Nem is értettem, miről beszél. Aztán később rájöttem, hogy igen, ez adottság, de meg kell becsülni. Látom, hogy mennyi szuper dolog van, ami épp azon vérzik el, hogy az a szempont nem épül bele, hogy ez hogyan tud kapcsolódni a világhoz. A világra nem dühösnek kell lenni, hanem megérteni, és szerves részévé válni. Ebben valóban segít a jó kommunikációs készség. Azt tudtam mindig, hogy nagyon sok minden érdekel, hogy alapvetően kíváncsi ember vagyok, és boldoggá tett, ha a kérdéseimre jönnek válaszok. Azt, hogy így működik az agyam, nem érzem teljesítménynek. Azt viszont, hogy ezt a képességet tréningezem – persze nem úgy, hogy naponta betanulok tíz névjegykártyát – figyelemmel, gondolkodással, már igen. A családunkban mindenki mérnök, már gyerekként tudtam, hogy én valami mást szeretnék. Összeraktam, hogy felnőttként nem léphetek be az általam vágyott világokba a kis Winklerként, mert más lesz az utam. Egyedül kellett nekivágnom. És én elindultam.

– Hát igen. Határozott nő vagy. Már akkor sejtettem, mikor egy site-on megláttam az egyik kedvenc tárgyadat, egy japán szobrocskát… Azt mondtad, azért szereted, mert olyan helyes és olyan kis öntudatos…
– Nem tudom, hogy a fotón látszik-e, de az egy fafaragvány, a lánynak szépen ki van dolgozva mindene. Ám a tekintetén az látszik, hogy ő nem akar csábítani ezzel, csak mutatja, hogy mi van lenn, de nem abból fog továbbmenni.

– Tényleg, te a nőiességedet mennyire tudatosan használod? Vegyük a nevetést: az ember szívesebben néz rá egy csillogó szemű, száz foggal nevető nőre, mint egy faarcra, még ha az a világ legbölcsebb dolgait mondja is…
– Néha fotózásnál kérik, hogy egy kicsit ne mosolyogjak, de nehezen megy. Ahogy a kép megvan, jön a mosoly. Tudom, hogy van egy ereje a jó külsőnek – nem csak a nőknél –, a vonzás megnyit kapukat. Régebben inkább lelkiismeret-furdalásom volt emiatt. Amikor mondták, hogy hú, nekem milyen gyönyörű hajam van, arra gondoltam, hogy oké, ezek szerint ha nekem ilyen szép a hajam, akkor háromszor annyira be kell bizonyítanom, hogy megtanultam a leckét, komolyan veszem a munkámat, nem szoktam alibizni, nem a hajdobálásból oldom meg a feladatot. Ez vitt is előre rendesen. Egyébként sem szeretem, ha valaki beledől a pozíciójába, már gyerekként többre becsültem a szorgalmas osztálytársaimat. Zuglóban laktunk kiskoromban, a Kacsóh Pongrác utcai lakótelepen, és tizenhárom éves voltam, amikor átjöttünk Budára. Egy csomó külkeres gyerek járt az iskolába, emlékszem, mennyire zavart, hogy ők készen megkaptak dolgokat, amikre nekem gyűjteni vagy várni kellett. Otthon evidencia volt, hogy nyelveket tanulunk, és hogy az azzal jár, hogy a villamoson tanulom a szavakat órára menet. Mások, a szocializmus éveiben, pár hetes külföldi nyelviskolákban tanultak. Ezt nem tartottam valami nagy teljesítménynek. Én már akkor is eredménymániás voltam. Ha az apám lenne az ország leghíresebb tévériportere, anyukám meg egy galériát vinne, biztos másképp látnék sok mindent. Így viszont az van, hogy jobban értékelem, amiben valóságos munka van.

– A váltások nincsenek ellenedre, ezt látom a pályádon. Ez az új rovat is afféle kis váltás lesz…
– Ebben is a kíváncsiság motivál. Amikor a Danubius Rádiót csináltam az Octogon mellett, érdekelt, milyen az, ha a délutáni komolyabb munka mellett reggel egy kommersz műsorban egy limonádébb önmagamat hozom. Most is inkább várakozás van bennem. Véleményem van, abban viszont nem szoktam biztos lenni, érdekel-e valakit, hogy én személy szerint mit gondolok valamiről. Sokkal jobban szeretek hallgatni, figyelni, plusz nem vagyok egy gyorsreagáló típus, szeretek időt hagyni magamnak. Érdekel tehát, hogy hogyan oldom meg ezt az új feladatot. Azt várom magamtól, hogy olyasmit írjak, ami túlmutat azon, hogy Nóruska szerint ez így és így van.

– Elég sok lesz ez így, egyben. Tényleg, milyen vagy, ha valóban fáradt vagy? Ha elnyű ez a sok munka?
– Hát, néha le tudok lapulni. Ilyenkor azt gondolom magamról, hogy úgy nézek ki, mint egy fiú, akinek véletlenül női nevet adtak.

– Semmi fiús nincs benned…
– Én meg néha azt érzem, semmi nőies se. De szerencsére gyorsan át tudok változni. Csak az a pár ember veszi észre, akik előtt ezt is vállalom.