Schell Judit: “Mindig azt csináltam, amit az élet elém rakott”

Próba után, bölcsibe rohanás előtt találkozunk a Nemzeti Színház színészbüféjében, amely meglehetősen csendes kora délután. Csehov Három nővérét próbálják épp, de a bemutatóra csak ősszel kerül sor. Ezzel együtt három új darab vár rá a következő évadban, ám továbbra is játszik majd a Lear királyban és az Úri muriban, valamint látható lesz a Kripliben is a Radnóti színpadán. Tévében az Életképek és a Szomszédok című sorozatok ismétléseiben láthatjuk, a filmvásznon viszont 2008 elején tűnt fel utoljára.
 

Fotó: Sanoma-archívum/Nánási Pál

– Rengetegen kérdezik, hogy mikor játszol újra közös filmben Csányi Sándorral.
– Ezt a kérdést nem nekem kell feltenni! (Nevet.) De tény, film most nincs. A filmipart is elérte a válság. Jó lenne forgatni, mert a filmezés különleges élmény, olyan, mint egy nyaralás. Teljesen más, mint a színpad, amit persze szintén nagyon szeretek.

– A közönség szeret, és örül, hogy színész lettél. De Schell Juditnak miért jó, hogy színésznő?
– A színpadon annyi mindenről beszélek, amiről egyébként nem, vagy csak a legjobb barátnőimmel. Egy-egy szerepben olyan sok mindent elmesélhetek a saját életemről, örömömről vagy bánatomról, hisz valahol mégiscsak magamból szedem elő azokat az élményeket, amik rímelnek az adott karakter sorsára. Ezenkívül épp a nővérem mondta, hogy milyen jó nekem nőként, hogy színész vagyok, mert tulajdonképpen idegenektől kapok olyan visszajelzéseket, amiket ő a civil szakmájában soha. Ez pedig nagyon jót tesz az ember önbizalmának.

– Több szakmai és közönségdíjat, sőt állami elismerést is kaptál. Kell még a külső megerősítés, vagy enélkül is el tudod hinni, hogy ha beleadtál mindent egy szerepbe, akkor az jó?
– Fontosak az elismerések, de az ember önmagában is felállít egy mércét. Ha ezt sikerül megugrani, az jó érzés. Persze a díjak is jólesnek, de az is ugyanolyan elismerés, ha a kollégák megdicsérnek, vagy érzem egy tapsból, hogy most nagyon szívből jön.

– A szépséged mennyire volt előny a pályádon?
– Soha nem gondoltam magamról, hogy szép vagyok, és ebben a főiskolán még meg is erősítettek. Eszembe sem jutott, hogy a külsőm alapján kapok meg egy-egy szerepet.

– Amióta a közönség ismer – magánéleti válság ide, gyerekszülés oda –, kifogástalan az alakod. Kérlek, mondd, hogy állandóan koplalsz és rendszeresen sportolsz!
– Pedig egyiket sem teszem. Ez genetika: anyám, apám is vékony alkat. Életemben egyszer kellett fogyókúráznom. Az érzés, hogy felvettek a főiskolára, annyira felszabadított, hogy jól kikerekítettem magam. Kaptam is a fejemre ősszel, hogy nem ezt a lányt vették fel. Az étkezésre egyébként különösebben nem figyelek oda, azt eszem, amit megkívánok. Viszont sose eszem tele magam, mert a teltségérzetet nem szeretem. De nem mondom, hogy salátán élek, mert azt sem szeretem.

– Mit szeretsz?
– Az édességet. Mondjuk, a cukrászsüteményeket annyira nem, de egy jó túrós batyut vagy kalácsot bármikor meg tudok enni.

– Nem mondod, hogy ezt nem kell sporttal kompenzálnod?!
– Régebben nagyon sokat mozogtam. Négyéves koromtól tizennyolc éves koromig lovagoltam, versenytáncoltam, mazsoretteztem, azt hiszem, valószínűleg ennek ma is sokat köszönhetek. Nyilván az is segít, hogy a színházban reggeltől estig talpon vagyok, hétvégén a gyerekkel szaladgálok, tulajdonképpen egész nap nem ülök le. Mondjuk, mostanában voltam párszor úszni. Hozzáteszem, én azon a szinten művelem, ami még kényelmes, de így is azt vártam, hogy a végén megjutalmazzam magam a szaunával és a gőzzel. Nyilván kell majd valamit sportolni…

– Ezek szerint az aktív sportmúltadat Debrecenben hagytad, ahol felnőttél. Ennyi év fővárosi lét után még vidékinek vagy már inkább pestinek vallod magad?
– A szívem mélyén mindig debreceni maradok, és ahogy időnk engedi, megyünk is haza, mert gyakorlatilag az egész családom ott van.  De szeretek Pesten élni, és már akkor is itt maradnék, ha a munkám vagy a nagyfiam iskolája nem kötne ide. Viszont nem a Belvárosban lakom, ott elég volt főiskolásként. Kijjebb költöztünk, mert fontos, hogy fák vegyenek körül, meg fű, és madarak csicseregjenek. Így ki tudjuk szakítani a gyerekeket ebből az állandó szmogból és zajból.

– Épp betöltötted a huszonegyet, mikor a nagyfiad megszületett. Ez manapság – talán akkor is – hihetetlen nagy bátorságra vall. Sok nő ma az első gyermekét szüli annyi idősen, mint te a másodikat.
– Igen, de nem is arra megy a világ, hogy megkönnyítse a nők dolgát a gyerekvállalás kérdésében. Egyáltalán nem biztos a helyzet, szerencse is kell hozzá, hogy egy anya visszamehessen dolgozni. Én az első munkahelyemen, a Radnótiban eleve úgy kezdtem, hogy egyéves volt a kisfiam. Így fel sem merült, hogy mikor kell majd várni rám azért, mert babázni fogok. A Nemzetiben pedig Jordán Tamás örömmel fogadta a hírt, hogy érkezik Boldizsár.

Fotó: Sanoma-archívum/Nánási Pál

– A személyiségedet mennyire változtatta meg, hogy ilyen korán lettél anyuka?
– Tulajdonképpen én együtt nőttem fel a fiammal. Nem tudom, milyen nőnek lenni gyerek nélkül. Nagyon nehéz volt az elején, mert mégiscsak ketten voltunk Pesten, hisz az édesapja Debrecenben maradt. Ezzel együtt soha nem éreztem, hogy emiatt bármiről is le kellett volna mondanom. Olyan kapocs alakult ki közöttünk, amit senki és semmi nem tud felülírni, azonkívül senki nem tudja elvenni tőlünk. Ránézek, és egy hatalmas férfi áll ott mellettem. (Mosolyog.) Közben pedig át tudom érezni azt is, hogy milyen annak, aki harminc felett megy el szülni, mert én is elmentem. Jó, hogy mind a kettőt meg tudtam élni.

– Nagy köztük a korkülönbség, hisz Lackó tizenhat, Boldizsár két és fél éves. Tudnak igazi cinkos testvérek lenni?
– Persze, abszolút megvan ez a kötődés, és egyre erősebb azáltal, ahogy a kicsi nyílik ki a világra. Olyan érdekes figyelni, hogy mennyire máshogy kommunikál a tesójával.

– A nagyfiad lassan pályát választ. Kacsingat a színpad felé?
– Színészi ambíciói nincsenek, de most nagyon rákapott a zenélésre. Alakítottak a barátaival egy rockbandát, és már volt koncertjük is, ami nagyon tetszett neki. Sajnos csak videóról tudtam megnézni, mert épp játszottam, de Zoli (Judit párja Schmied Zoltán színész – a szerk.) elment. Mondjuk, engem egyébként sem akart beengedni, azt mondta, senkinek nem lesz ott az anyukája. Egyébként úgy vagyok vele, hogy azt csinál, amit akar.

– És ha egyszer azzal áll eléd, hogy színész akar lenni, annak örülnél?
– Nem fogja azt mondani. Biztos, hogy nem. Szerintem előbb fog éttermet nyitni. Vagy inkább én terelem majd arrafelé…

– Téged is terelgettek?
– Nem, hagyták, hogy menjek a magam feje után.

– És kosként mentél fejjel a falnak?
– Nem, én mindig azt csináltam, amit az élet elém rakott. Nem vagyok tudatos, és ezt nem is bánom. Előfordult, hogy valamire nagyon vágytam, és nem jött össze, de később mindig beigazolódott, hogy nem is tett volna jót.

– A pároddal, Zolival való találkozásnál is az ösztöneidre hallgattál?
– Igen, valami azt súgta, hogy ő lesz „az”, és bejött. Hét éve élünk együtt, és tényleg nagyon boldogok vagyunk.

– Mennyiben nehezíti az életeteket az, hogy mindketten színészek vagytok?
– Mindig akkor nehezebb együtt élni, amikor egyikünknek rosszabb periódusa van, vagy a másiknak épp nagyon beindul. Például volt egy ilyen időszakunk a Csak szex… idején, amikor engem felkaptak, és kicsit megkavartak. De azt is könnyen átvészeltük, mert Zoli nagyon büszke volt rám. Azon is inkább viccelődik, ha valaki engem felismer, míg őt nem. Őszintén mondhatom, hogy soha nem volt köztünk szakmai féltékenység. Azt hiszem, az ilyen helyzetek kezelése leginkább az intelligencián és az alázaton múlik.  

– Együtt dolgoztatok a Nemzetiben, ahonnan neki mennie kellett, míg te maradtál. Hogy látod, egy férfi önbecsülését mennyire rombolja egy ilyen helyzet?
– Ha kevesebbnek is érzi magát, akkor az azért van, mert a saját útján valami olyat él meg, ami nem jó, de majd megy kifelé belőle. Szerintem azért tudunk ilyen jól együttműködni, mert szakmailag nem egymáshoz mérjük magunkat. Egyébként most ő is nagyon elfoglalt, hisz a Tűzvonalban című sorozatban Mike-ot előléptetik.

Fotó: Sanoma-archív/Rozmanitz Gábor

– Kettőig próbálsz, este előadás. A köztes idő mivel telik?
– Logisztikával. Megyek a kicsiért a bölcsibe, tanulok a naggyal, végzem a háziasszonyi teendőket. Mondjuk, a takarításban szerencsére van segítségem, de apróbb dolgokat én is megteszek, és persze az állandó mindenki után való pakolás is megvan. Hozzáteszem, Zoli rengeteget segít, együtt csináljuk mi ezt az egészet.

– A fakanállal jóban vagy?
– Szoktam főzni, de inkább praktikus, egyszerű ételeket. Nem nagyon kísérletezem a divatos csodakonyhákkal, mert nincs időm rá. Inkább hétvégén főzőcskézünk, de amikor ilyen szép idő van, akkor sajnálok bent lenni a konyhában. Meg szoktuk ezt oldani okosan.

– Rendelni is szoktatok?
– Persze.

– Csak vicceltél, amikor egy interjúban azt nyilatkoztad, hogyha nem lenne színház, és Kulka nyitna egy éttermet, akkor szívesen lennél ott pultos vagy felszolgáló?
– Dehogy! Ez még nincs elvetve. (Nevet.) Benne van a levegőben.

– Ennyire jóban vagytok Kulka Jánossal a színház falain kívül is?
– Nagyon szoros a barátságunk, de közben sok mindent nem tudunk egymásról. Egymás mindennapjaiba annyira nem folyunk bele, mint – mondjuk – egy barátnőm esetében. Kicsit olyan is ő nekem, mint egy mentor. Tiszteletet, alázatot, színházi és erkölcsi szabályokat tanultam tőle, amikért nagyon hálás vagyok. Szerintem el sem tudjuk képzelni Janival, hogy egyszer kétfelé ágazik az utunk…

– Azt is el tudod képzelni, hogy lesz egy olyan pillanat, mikor úgy érzed, eleged van a színházból, és váltani kell?
– Abszolút. Jelenleg még nincs semmilyen felkérésem, és nem tudom, hogy konkrétan merre mennék, de most úgy gondolom, hogy ki tudnék lépni ebből a világból. Nem szeretem, ha nagyon elvonnak az egyik vagy másik dologtól. Akkor érzem jól magam, ha mindenből jut, ha épp olyan örömet jelent ide bejönni, mint innen hazamenni. Amíg ez az érzés megvan, addig biztosan nem fogok váltani.