 |
| Fotó: Rozmanitz Gábor |
– A napokban államvizsgáztál. Hogy sikerült?
– Sikerült. Hét év után. Ez a kritikus hét év, ami minden kapcsolatban előjön.
– Megismernek a tanárok?
– Persze. De pont az államvizsgán negatív megkülönböztetésben volt részem, nehogy már én mondjam meg, amit ők tanítanak. Most hátrány volt az ismertség.
– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy össze tudod stand-upolni a kettest.
– Ha nem tudom az anyagot, akkor is tudok beszélni a semmiről harminckilenc percig gyönyörű körmondatokban. Ezt vagy megelégeli a tanár, és azt mondja, hogy térjünk a lényegre harminckilenc perc után, vagy azt mondja, hogy jó, ad egy kettest.
(Közben a pincérhölgy kihozza az almalevet.)
– Köszönöm, én poharat nem is kérek, ne mosogassatok feleslegesen.
– 2005-től lépsz föl a Dumaszínházban, 2006-ban pedig megnyerted a Humorfesztivált 21 évesen. Mikor kezdtél dolgozni a Fábry-show-ban?
– 2005-ben jelentkeztem az Esti Showderbe gyakornoknak, én tartottam Fábry Sándornak a táblát, amiről olvassa az összekötő szövegeket. Sándor le is döbbent, amikor meglátott a Humorfesztiválon. Tényleg én vagyok az a csávó, aki tartja neki a táblát? Kedden nyertem a Humorfesztiválon, másnap pedig a Fábry-show felvételén ugyanúgy tartottam a táblát, mint azelőtt. És Sándor váratlanul bejelentette, hogy „akkora szerencsém van, hogy az itt jelen lévő fiatalember nyerte meg a Humorfesztivált”. Ott álltam gyakornokpólóban, szakadt farmerben, felhívott a színpadra, otthagyott – életemben először ötszáz emberrel szemben, kamerák, reflektorok előtt. Azóta megtudtam, hogy Sándor szándékosan tett próbára, kíváncsi volt, hogyan állom meg a helyem. De én kihasználtam a tíz percet, még poénkodtam is, hogy „vissza se jöjjön, mert ez innentől kezdve Esti Showder Kiss Ádámmal”.
– Te vagy a legkedvesebb tanítványa. Milyen viszonyban vagytok?
– Ezt ő maga dedikálta a könyvébe, amit kaptam tőle karácsonyra, hogy „kedvenc tanítványomnak”. Számíthatok rá, bármikor felhívhatom, tanácsokat ad, és ugyanúgy felhív ő is, ha nem tudja, mi az a Facebook vagy mi az a saját gép, ezekről meg én tudok mesélni neki.
És nem féltékeny ránk, fiatal humoristákra, lehetőséget is adott nekünk a saját műsorában, amit kétmillió ember néz csütörtökönként.
– A Humorfesztivál óta eltelt jó pár év, és nagyon ismert ember lettél, jelentős rajongótáborral. Váratlanul ért téged ez a hatalmas népszerűség?
– Igen. Én nem híres akartam lenni, hanem humorista. Amikor elkezdtem stand-upolni 2005-ben, akkor azt képzeltem, hogy majd úgy élek, mint egy átlaghumorista, aki fellép itt-ott, de nincs körülötte olyan tömeghisztéria, mint ami most van. Az, hogy orrba-szájba sugározzák a Showder Klubot az egyik országos kábelcsatornán, nagyon rosszat tesz a műfajnak, mert hétköznapivá, elkoptatottá válik. Mi egy unikumot akartunk gyártani hétfő estére, amit epekedve várnak az emberek, ehelyett most boldog-boldogtalan megkapja, ha akarja, ha nem.
Én sokáig egy kissrác voltam, aki elmondja a hülyeségeit a tévében, mostanra meg egy ismert ember lettem. Hogy maradjak így külső megfigyelő? Eddig el tudtam vegyülni, figyelni az embereket, sztorikra, dumákra vadásztam, nem azt mondom, hogy hallgatóztam, de nyitott szemmel jártam a világban, hogy „na, ebből milyen poén lesz”. Most meg bárhová megyek, rögtön tudják, ki vagyok, és így nehezebb anyagot gyűjteni. De nem szeretnék panaszkodni, mert legalább azt csinálom, amit szeretek.
 |
| Fotó: Rozmanitz Gábor |
– Nem félsz a kiégéstől?
– Dehogynem, pont emiatt félek. Most például egy hónapig nem lépek fel, és annyira boldog vagyok, hogy végre jönnek az ingerek, jöhetek-mehetek, figyelem az embereket, úgyhogy ez most anyaggyűjtés szó szerint. Először csak a haverokkal megyek nyaralni, aztán csak a barátnőmmel, jó lesz ez a kis kiszakadás a napi rutinból.
– A stand-up műfaj jelenleg nagyon népszerű, de vannak vágyaid, terveid, hogy pár év múlva mit szeretnél a színpadon csinálni?
– Tizenhárom éves korom óta a Fábry-show-ban szerettem volna szerepelni, és ez huszonkét éves koromban bekövetkezett. Ezután elgondolkodtam, hogy találni kell egy másik álmot, mert ez teljesült. Másrészt gyerekkorom óta „stand-upolok”, csak nem tudtuk, hogy ez a neve, és fantasztikus, hogy most felléphetek, elmondhatom a hülyeségeimet, az emberek szeretnek, meghallgatják. Tehát tényleg új álmokat kell keresnem, csakhogy én alapból egyelőre egy nappal látok előre: ma este vicces vagyok Kalocsán, holnap vicces vagyok Szombathelyen. És amíg a stand-up csúcson van, addig nem akarok váltani.
– Úgy tudom, a filmezéssel is vannak terveid, fontolgatod, hogy vágótanfolyamra jelentkezel.
– Igen, szeretnék a filmművészetire felvételizni, vagy vágótanfolyamra járni. Eddig autodidakta módon képeztem magam, amatőr, klipszerű „kissfilmeket” készítettem a barátaim szórakoztatására. Most egy Dumaszínház-nagyfilmet szeretnék készíteni, 2007 óta veszek fel mindent, ami a színpadon kívül történik, de attól tartok, hogy ez főleg a dumaszínházasoknak fog szólni. Emellett vannak komolyabb elképzeléseim is, szeretnék egyszer játékfilmet is forgatni.
– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a párkapcsolatotokban te vagy az idióta, a barátnőd meg az, aki gatyába rázza Ádámkát. Ez mit jelent?
– Ő tényleg az elejétől velem van, nem Kiss Ádám-rajongóból lett barátnő. Már a Humorfesztivál előtt együtt voltunk, végigkísérte velem ezt az egész utat. Építészmérnök, a hétköznapokban is előre gondolkodik, tervez. Én meg vagyok a nem normális a kapcsolatban: „Befizetted a számládat?” „Nem.” „Miért nem?” Én csak a munkámra, fellépéseimre koncentrálok, ő kordában tart, rendszerez, vissza-visszaránt a való életbe.
– Ugyanakkor komolyabbnak is tűnsz a kortársaidnál.
– Sok mindent átéltem tizennyolc éves koromtól. Voltam lent, voltam fent, és tényleg alig hat-hét év alatt történt velem mindez, nagyon hirtelen. Néha azért még jó lenne felhőtlen huszonévesnek lenni.
