Kovács Kristóf: Fábry úgy érezte, a farok csóválja a kutyát

A legnagyobb szakmai kihívást jelentő feladatok közé tartozik, amikor egy újságíró egy – úgymond – „nehéz emberrel” ül le beszélgetni. Olyan emberrel, akiről csupa olyan dolgot hall, olvas, amitől úgy érzi: az interjúalany „megeszi majd reggelire”. A Fábry-show produceréről, Kovács Kristófról olyan legendák keringenek, hogy ha nem tartja felkészültnek az újságírót, hát hazaküldi.  
Meg is lepődöm, amikor emberevő szörnyeteg helyett roppant kedves, visszafogott sikerember fogad, akiben talán csak az félelmetes, hogy mennyire tudja, mit akar…

– Biztosan van valami oka, hogy az terjedt el rólad: szinte szadista vagy. Noha szeretik azt mondani, azért ennyire nem túloznak az újságírók.
– Lehet, hogy nem hiszik el rólam, de én a végtelenségig jóhiszemű ember vagyok, és szinte gyermeki naivsággal tudok hinni az emberekben az első perctől kezdve. Nálam hibázni is lehet egy darabig, ha a jó szándék és az igyekezet a helyén van. A nyegleség, a megbízhatatlanság, a közöny azonban megbocsáthatatlan. Ha ezt tapasztalom, elfogy a türelmem, és továbblépek. Aki emiatt tart tőlem, az helyesen teszi.

– Mernek neked ellentmondani?
– Nem – és ezt jól teszik. Ha azonban ismeretlen területre tévedek, akkor inkább kérdezek, és így a probléma fel sem merül. A szakmámban, a televíziózásban azonban nem nagyon lehet eladni. Határozott elképzeléseim vannak, és azokból nem engedek. Egy-egy ilyen produkció 200-300 embert foglalkoztat, az egyetlen helyénvaló és hatékony munkastílus a diktatúra. A Fábry-show-t a kezdetek óta így irányítom.

– Fábry Sándor legalább olyan ellentmondást nem tűrő ember, mint te. Hogyan fér meg két dudás egy csárdában?
– Nehezen indult a kapcsolatunk, 22 évesen – úgy érezte kicsit, hogy a farok csóválja a kutyát, és ahol tudott, ellentmondott. Rengeteget tűrtem, mert tiszteltem a tudását, a tapasztalatát, a tehetségét. Mára megtanultuk kezelni és megérteni egymást. Ő az egyetlen olyan kollégám, akitől elfogadom a nemet, szinte feltétel nélkül, és talán túlságosan engedékeny is vagyok vele. Mégis úgy érzem, ez így van rendjén.

– Fiatalon jutottál irigyelt magasságokba a szakmádban. Mi a sikered titka?
– Hittel kell dolgozni, és ragaszkodnunk kell az elképzeléseinkhez. Ha pedig az ember véletlenül olyan pályára téved, amelyhez tehetséget is kapott az égiektől, az már félsiker. Mindez persze kevés a kemény munka, az elhivatottság nélkül. Sohasem fáradhatunk bele a hivatásunkba, a rutin nem veheti át az irányítást, és mindig ügyelnünk kell a részletekre. Ez a tévés munkáim mellett az új kihívásra, a vendéglátásra is igaz.

– A vendéglátást nem tanultad, talán nem is értesz hozzá. Mitől ilyen sikeresek az éttermeid?
– A Déryné és a Mini a saját gyerekeim, szerelemből születtek. Ha kell, napi tizennyolc órát töltök ott, a vendégeimmel és kollégáimmal. Mindent szemmel tartok, folyamatosan ötletelek, és azon gondolkodom, hogyan tudnék még inkább a vendégeim kedvében járni. Mára a város legforgalmasabb éttermei lettek, és közel száz kollégámmal együtt büszkén mondhatjuk, szenvedélyünk a vendéglátás. Itt sem volt elég a jó hazai rutin. A vendégeknek második otthont adunk, mint a klasszikus régi nagy kávéházak. Reggeli, ebéd, délután zongora, este élő zene vagy DJ. Házicukrászat, pékség harmincféle isteni házisüteménnyel és ötféle hajnalban sütött kenyérrel. Rengetegen jönnek hozzánk az életérzés miatt: eltölteni egy gondtalan órát egy pohár borral, a legfrissebb nemzetközi sajtót átböngészve, és figyelve a vendégek színes forgatagát… nagykövetek, kormányfők, külföldi üzletemberek vegyülnek itt a budai polgárokkal, a nyugdíjas sütiző házaspárokkal és a gimis párocskákkal. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy mára a Déryné a társasági élet középpontjává vált Budán. De még hosszú előttünk az út a tökéletességig.
   
– A beosztottjaiddal hogyan jössz ki? Soha nem volt gondod abból, hogy túl fiatal vagy, és esetleg nem fogadtak el?
– Engem a nagymamám arra tanított, hogy mindig a szeretet és a megértés vezessen az utamon. Ha így foglalkozol minden problémával, akkor sérthetetlen vagy. De az emberekről rengeteget kell még tanulnom. Pszichológusként sokszor bukom meg a furkálódások, hatalmi harcok közepette. Talán a legjobb taktika, ha az ember olyan kollégákkal veszi körbe magát, akik akár a barátai is lehetnének. Az igazán sikeres vállalkozások titka az összhang a belső légkör és a külső kommunikáció között. Persze sokszor a hozzáállással van baj. Bevallom, nem véletlen, hogy a Déryné és a Mini vezető séfjének helyét, amely a legfontosabb kulcspozíció az éttermekben, egy nagy tudású amerikai séf tölti be. Ő nemcsak zseniálisan főz, de átlátja a gazdasági összefüggéseket is, és nálam sokkal jobban ért az emberekhez.

– Nagyon úgy tűnik, hogy mindened megvan. Mire vágyhat még egy ilyen ember, mint te?
– Látod, most is elsőre ítélsz, mint a legtöbb újságíró. És tévedsz is. Az életem ugyanis nem teljes, hiszen egy roppant fontos dolog még hiányzik: nincs családom. Harmincnégy éves vagyok, nagyon szeretnék már gyerekeket, és egy olyan feleséget, aki igazi társ, partner egy egész életre.

– Ha nem haragszol meg, nem foglak sajnálni. Jóképű vagy, sikeres, intelligens, a legjobb korban, biztosan ezer nő akar veled összejönni…
– Azzal nincs is baj. Csak tudod, én valami különlegeset keresek, és kerestem mindig is. Olyan nőre vágyom, akinek van önálló élete, akiről feltételezem, hogy akkor is megáll a lábán, ha velem esetleg történne valami, és egyedül kell felnevelnie a gyerekeinket. Nem az anyagi függetlenség a döntő, hanem az, hogy felnézhessek rá mint emberre, akinek céljai, törekvései és önálló élete van. Én társ nélkül magamat a szó szoros értelmében félembernek érzem. De ha nem igazi társ volt mellettem, félember is maradtam, amit nem tudtam hosszú távon elviselni. Talán ezért vagyok a mai napig egyedül.

– Több szerelem vagy kaland volt az életedben?
– Voltak nagy szerelmeim, szép, hosszú, tartalmas kapcsolataim, rengeteg kisebb kaland és fájdalmas csalódások is. Szeretem az életet nagy kanállal habzsolni, és egyetlen kapcsolatomat sem tagadnám le. Azt hiszem, minden kalandomnak volt költészete, és – Geraldyval szólva – nem csak nagy költemények vannak. Akadnak egészen kicsinyek is, amelyek tökéletesek…

– Nem lehet, hogy túlzottan maximalista vagy a nők terén, és a te kritikusságodat esetleg nagyon nehéz elviselni?
– A kisszerű, céltalan, unott nőknek rettenetes élete lenne mellettem, mert mindketten az én életemet élnénk, és ez nyomasztó lehet. De ha egy hozzám hasonlóan maximalista ember kerülne mellém, akkor inkább inspirálnánk egymást.

– Mivel lehet téged boldoggá tenni?
– Imádok főzni és utazni, emellett versenyvitorlázom. Mindezt a régi barátaimmal tehetem. Nekem ennyi elég is.