 |
| Fotó: Sanoma-archívum/Steindl Gabriella |
– Régebben gyakran nyilatkoztad, hogy meg akarod változtatni a rólad kialakult képet, hogy ne szépségkirálynőnek tekintsenek, hanem színésznőnek. Most hol tartasz ebben?
– Most jött el az a pillanat, amikor tökéletesen a helyemen érzem magam. Nem bánt már az, ha valakinek csak onnan vagyok ismerős, hogy szépségkirálynő voltam. Tudom, hogy hol tartok az úton, és igaz, hogy mindig vannak bennem kételyek magammal szemben, de már annyi minden köt a színházi világhoz, és már komoly elismeréseket is kaptam színészként.
Úgy gondolom, elmúlt az az időszak, amikor mindenáron meg akartam változtatni a rólam kialakult képet. „Most múlik pontosan, engedem, hadd menjen…” (Nevet.) De azt is tudom, hogy mi az, amit még meg szeretnék tanulni, ennek a szakmának a csínját-bínját el szeretném sajátítani.
– Maximalista vagy?
– Nagyon. Soha nem vagyok elégedett magammal.
– Ez a maximalizmus mennyire gát és mennyire előny?
– Nekem a tökéletes sem elég jó. Borzasztóan szenvedek ám ettől, de lehet, hogy egyszer el fogom tudni engedni, ha már nagyjából elértem azt a célt, amit akartam. Csak kérdés, hogy fogom-e érezni, hogy igen, ez az a pont, amit el szerettem volna érni. Most még talán hasznos a maximalizmus, csak a boldogságomból vesz el. Persze amikor azt érzem, hogy léptem egyet előre, hogy megvan a siker, akkor tudok boldog lenni, de ritkán ismerem be magamnak azt, hogy valóban léptem egyet előre. Most például boldog vagyok, mert a Tháliában tudom bemutatni az új önálló estemet, ami decemberben lesz. Szeretném elérni, hogy olyan előadás legyen, amiről mindenki hallani fog, mindenki beszélni fog.
– Szeptember 24-én lesz a premierje a Cabiria éjszakáinak, amelyben te is játszol, és amely Fellini filmje alapján kerül színpadra. Mekkora kihívás színpadra állni ebben a darabban?
– Először majdnem eldobtam a telefont, amikor meghallottam, hogy Mészáros Mártával dolgozhatok együtt. Többszörös a kihívás, főleg azért, mert két szerepet játszom benne. A darab egy prostituáltról szól, és emiatt részben az éjszakai világban játszódik, így több ilyen lány is felbukkan a történetben, én alakítom az egyiküket. A másik szerepem pedig Alberto Lazzarinak, a darabbeli nagy filmsztárnak a barátnője, Jessy. Két egészen más karaktert kellett megformálnom. A kis prostituált természetes, elégedett, szép lány, Jessy viszont nagyon mesterkélt. Kimondhatatlanul büszke vagyok erre a munkára, és boldog vagyok, hogy együtt dolgozhatok Mészáros Mártával, Kovács Istvánnal, Hámori Ildikóval és Kecskés Karinával. Már a próba közben úgy éreztem, hogy ez az előadás biztosan jó lesz.
– Hogyan építetted föl a szerepeket?
– A prostituált esetében megpróbáltam felvenni a lány ráérős ritmusát, hiszen ő sehova sem siet, várja a pasikat, és közben figyeltem arra is, hogy szókimondó, természetes csaj legyen. Jessy pont az ellentéte a prostituáltnak: iszonyatosan őszintétlen és hamis, itt vigyázni kell, hogy a mesterkéltség ne csapjon át ripacskodásba.
 |
| Fotó: Sanoma-archívum/Rozmanitz Gábor |
– Milyen volt Mészáros Mártával dolgozni?
– Nagyon jó. Mészáros Márta mesteri módon tudja kihozni a színészből a maximumot, anélkül, hogy ordibálna, anélkül, hogy ideges lenne. Ugyanakkor azonnal kimondja őszintén, amit gondol, hogy ha nem tetszik, amit csinálsz, akkor is. Mindezt úgy teszi, hogy mégsem esik rosszul a színésznek, mégsem sértő. Ő nem is tudja, mennyire megszerettem.
– Árpa Attila is szerepel a darabban. Ő milyen volt a próbán?
– Az az igazság, hogy nincs közös jelenetünk, én pont akkor próbálok, amikor ő nem próbál. De korábbról már ismerem Attilát, jó fej srác, kedves ember, nagyon jóban vagyunk.
– Megnézted előtte a Fellini-filmet, vagy direkt nem, hogy ne is befolyásoljon?
– Megnéztem a filmet, de nem befolyásolt. Úgy érzem, hogy az a veszély egy színészt sem fenyeget, hogy megnéz egy filmet, és utána lekoppintja a szerepet. Hiszen úgysem lesz ugyanolyan, jellegében hasonló lehet, de ugyanolyan nem lesz.
 |
| Fotó: Sanoma-archívum/Schumy Csaba |
– Nem bántad meg, hogy a modellkarrier helyett nem jelentkeztél előbb a Színművészetire?
– Sokat gondolkodtam ezen, de nem bántam meg. Ha ezekkel a körülményekkel, ezekkel a feltételekkel újrakezdeném az életem, pontosan ugyanezt az utat választanám. Így sokkal nehezebb utat jártam be. Úgy érzem, emiatt sokkal édesebb lesz az öröm, amikor majd elérem a célokat, amiket kitűztem.
Hozzáteszem, nekem húszévesen nem lett volna mit mondanom a Színművészeti Egyetemen, akkoriban nem volt túl nagy élettapasztalatom, nem tudtam volna beleképzelni magam egy olyan helyzetbe, ami tragikus, ami fájdalmas. Tizennyolc évesen én még a világot akartam felfedezni.
– Igaz, hogy örök lázadó vagy?
– Szeretem az igazságot. Az a legnagyobb bajom, hogy nem szeretek hazudni, nem szeretek sunnyogni, nem szeretek gonoszkodni, viszont szeretem kimondani, amit gondolok. Akkor érzem jól magam, ha körülöttem tisztán mennek a dolgok, és ha valami rohad, akkor azt szóvá teszem. Ha azt nevezzük lázadásnak, hogy igenis akarok egy jobb világot, hogy az emberek ne hazudjanak egymásnak, akkor lázadó vagyok, ezt nem adom fel.
– Sok problémád volt az igazság kimondásával?
– Tőlem mindenki számíthat az igazságra, még ha fáj is. És én is elvárom az igazságot mindenkitől, akkor is, ha fáj. Most már megtanultam egy kicsit diplomatikusabban fogalmazni, de a lényegen ez nem változtat.
