Borzasztóan szeretlek! Azért ébredek fel minden reggel, hogy téged lássalak… – akár szerelmes vagy, akár nem, mindenképpen elérzékenyülsz, amikor ilyen mondatokat hallasz két színész szájából.
És ha tudod, hogy az a két, egyébként nagyon is összeillő ember tényleg, a való életben is szereti egymást, képes vagy minden egyes elhangzott mondatnak még egy jelentést tulajdonítani, és aztán jól meghatódni. A végén pedig az egyébként is ötösnek osztályzott darabot a szívedben megtoldani még egy jó nagy csillaggal is… Én legalábbis ezt tettem a Pinceszínházban a Varsói melódia két szereplőjét, Gryllus Dorkát és Simon Kornélt figyelve. Nem csodálkozom, hogy tavaly ennek a darabnak „hála” lettek egy pár. És állíthatom, a nézőtéren nem csak én gondoltam így. Igaz, nekem azért volt egy plusz érzelmi töltetem a többiekkel szemben. Hiszen az egész délutánt Dorkával töltöttem.
A címlapfotózás, amit a színházba, vasárnap délutánra, az előadás előttre szerveztünk, igazi műhelymunkának bizonyult. Míg a stáb kiélvezte a backstage adta lehetőségeket – a srácok-lányok örömmel kutakodtak a színpadmester engedélyével a kellékraktárban –, mi Dorkával az interjút próbáltuk a sminkelés, fodrászolás és ruhapróbálgatás közben összehozni.
– Hú, ne haragudj, kell még egy pici idő, hogy magamhoz térjek – szabadkozik Dorka. – Tegnap éjjel Hámori Gabi és Zságer keverték a zenét egy klubban, és én voltam a vendég DJ. Próbáltam korán lelépni, hogy jól kialudjam magam a fotózásra, de most úgy érzem, nem sikerült… Amikor Lakatos Márkkal tegnap telefonon egyeztettük a mai szetteket, viccből kérdezte is, hozzon-e napszemüveget nekem a címlapfotóhoz… Lehet, hogy ez lenne most a megoldás? (Nevet.) Majd este megnézem, Gabi hogyan fest – jön ugyanis megnézni az előadást.
És milyen zenét kevertetek?
Érdekeset… – válaszol helyette Simon Kornél, aki búcsúzóul még bekukkant hozzánk egy pillanatra a különterembe, ahol a fotózásra készülődünk. Aztán már el is tűnik, hogy az előadás előtt aludjon egyet.
Nem lehet nem észrevenni: árulkodóan csillog a szemetek, ha egymásra néztek…
Igen… Nem éljük továbbra sem kirakatban az életünket, de nem titkoljuk, hogy együtt vagyunk. A kétlakiságból pedig próbáljuk a lehető legtöbb találkozást kihozni. Az biztos, hogy az elmúlt évben többet voltam itthon miatta. Most úgy tűnik, jövő hétvégén Bécsben találkozunk, előtte pedig Berlinbe repülök. Ha meg tudja oldani, elkísér egy ausztriai díjátadóra.
Igen, éppen a lapzártánk utáni napon, január 29-én lesz az Osztrák Filmakadémia gálája, amelyen a legjobb színésznőnek jelöltek téged A látogatás című moziért. Azért az fura, hogy itthon ugyanezt a filmet – bár a filmszemlén egy másik alkotással megosztva elvitte a legjobb rendezés díját – a kritika nem nagyon éltette.
Kevés olyan kritikus van, akinek tényleg érdekel a véleménye. Viszont a magyar szakma díjának és most az osztrák jelölésnek is nagyon örültünk. Igazából ezek már önmagukban is jó kritikának számítanak, nem?
Akkor nem is bosszant fel, ha rosszakat írnak rólad, vagy a filmről, amiben te is szerepeltél?
Jó, néha van, hogy felidegesít, de tudomásul kell venni: az utóbbi időben megváltozott az újságírói stílus is – egyszerűen kell a szenzáció. És egyébként meg attól, hogy osztrák ítészeknek tetszett ez a film, mindenkinek szíve-joga, hogy mást gondoljon róla.
Igen, ez a szólásszabadság. Ennek érdekében vállaltál szerepet pár napja a Facebookon szerveződött tüntetésen is, amely a médiatörvény egyes részeit kritizálta. Te olvastad fel azt a hét pontot, amelyben a tiltakozók megfogalmazták, amivel nem értettek egyet. Téged találtak meg, vagy fordítva, te kerested meg őket?
Sokakkal egyetemben aláírtam egy petíciót. Aztán egyszer csak rám telefonáltak a szervezők, és kérdezték, felolvasnám-e a színpadon. Nem bólintottam rá rögtön, kértem gondolkodási időt. De rájöttem, igen, szeretném ezt megtenni. Hiszen civil, pártoktól teljesen független kezdeményezés volt. Berlinben ráadásul sokszor vonulnak fel az emberek. Legutóbb például éppen egy olyan tüntetést láttam, amelyen az elvált apás nagyszülők jogaiért álltak ki. Kint tanultam meg, hogy jogállamban a polgárnak nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy elmondja a véleményét. Arról szól a demokrácia, hogy kimondd a véleményed. Hiszen ez az ország a miénk, mindannyian felelősséggel tartozunk érte. Igen, szerettem volna mindezt magamnak és a barátaimnak is bebizonyítani.
Igazi kétlaki kozmopolitaként azt hogyan éled meg, ha rólunk, magyarokról éles kritikát fo-
galmaznak meg külföldön? Gondolom, mostanában volt erre példa a te környezetedben is. Megvédesz azért minket?
Persze! Természetesen vannak védhetetlen szituk, de még ilyenkor is megpróbálom összességükben láttatni a dolgokat. Egy más kultúrában élő ember csak így értheti meg, mi miért történik nálunk. Egyébként pedig hidd el, nincs olyan rossz hírünk, mint gondoljuk. Németországban pedig különösen nem. A kortárs írókat, zeneszerzőket sokra tartják. Tarr Béla legújabb filmje például versenyben lesz az idei Berlinalén (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál – a szerk.), ami nagy szó. Kíváncsi vagyok, ez a hír például itthon a helyén lesz-e kezelve. Érdekes módon Magyarországnak van egy csomó olyan értéke, amit kint jobban megbecsülnek, mint itthon.
Ha már újra egy díjátadó került szóba, közeledik az idei Oscar-gála. Tavaly „A világ nagy és a megváltás a sarkon ólálkodik” című bolgár alkotást, amelyben te is szerepeltél, majdnem jelölték a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában.
Igen, a legjobb kilencben még benne volt, de az öt esélyes közé sajnos már nem válogatták be. Nem is tudom – vonja meg a vállát Dorka.
Mi lett volna, ha jelölik? Gondolom, te is mentél volna a gálára… Talán túl civil a kérdés: lázba hozott volna? Tényleg, mit vettél volna fel? Úgy látom, nem pezsdít fel a téma.
Ha arra gondolsz, megnézném-e a csillagokat, mint zsiráfot az állatkerben, az a része tényleg nem érdekel a dolognak. (Nevet.) Szerintem vannak színészek, akik iszonyú tehetségesek, fantasztikus kisugárzásuk van, mégsem világhírűek – mellettük a show-biznisz csillogásától függetlenül is élmény állni.
Az Oscar kapcsán egyébként hogyan látod a mozi helyzetét? Mármint hogy többet DVD-zünk, mint mozizunk.
A DVD még nem lenne baj, az illegális letöltés viszont nagyon nehéz ügy. Nem értik meg az emberek, hogy így csökkentik az alkotók egyébként jogos bevételét. A magyar film jövőjét pedig éppen senki sem látja tisztán. Csak remélni tudom, hogy idén például leforgathatjuk azt a Week-End című filmet, amelyet tavaly a forgatás kezdete előtt állítottak le. De tagadhatatlan tény: a mozi pozíciója egyre gyengül – az emberek sorozatokat néznek otthon DVD-n, és most úgy tűnik, a mozi útja a 3D lesz. De egyébként nem ejt kétségbe a változás, tudomásul veszem. Most gondolj bele, nyolcvan éve azért fanyalogtak a színészek, mert bejött a hangosfilm, és az akkoriban nem számított művészetnek. Hidd el, nem érdemes a fejlődés útjába állni.
Igen, csak a magyar emberek nagyon félnek a változásoktól. Fogják a széküket, nehogy valaki elvigye alóluk. De mintha rád ez nem lenne jellemző, nem vagy kétségbeesve.
A más nem biztos, hogy rossz. Tudom, mert ezt a saját bőrömön tanultam meg. Voltak olyan pillanatok, amikor azt gondoltam, nagyon nagy bajban vagyok. És csak később jöttem rá arra, hogy amit akkor nagy bajnak gondoltam, az volt az én nagy lehetőségem. Ha megfordul veled a világ, nem biztos, hogy jó ellenállni a változásnak. Ha hagyod, hogy lehúzzon az örvény a mélybe, aztán kidobjon, lehet, hogy jobban jársz.
Folytatás a Maxima legfrissebb számában.
