Egy tini, aki 65 évesen “kispapa”

Fotó: Sanoma Archív / László Szabolcs

Utólag is boldog születésnapot! 65 éves, mégis sokan még mindig Tininek hívják…
– Igen, ez nehéz. Egy ideig eljátszottam a gondolattal, hogy ez most már a Sixtini (az angol Sixtyvel, azaz a hatvannal való szójáték – a szerk). A tini onnan ered, hogy annak idején én voltam a legfiatalabb a zenekarban, ezért rám ragasztották a tinédzser becenevet. Mostanában rájöttem, hogy  ezzel a tiniimázzsal szakítani kellene egyszer és mindenkorra, ezért némi iróniával szeretném kijelenteni, hogy én most már egy rezignált nyugger vagyok. Ezt hivatalos formában is bejelentettem, illetve egy dalban meg is írtam. Aki ragaszkodik a Tinihez, az tegyen még hozzá valamit. Például a bácsit.

Esetleg előtagként az exet is használhatják…
– Hm… Furcsa ez az egész. Hiszen a szakmában mindenki így ismer, ez egy becenév, ezért sokan fognak a jövőben is így hívni szerintem.

Akkor felkapja még rá a fejét az utcán is…
– Engem sok néven szólítanak. Egyetlen elnevezésem sem kizárólagos, így erre is odafigyelek. A régi osztálytársaim például következetesen Sának vagy Sanyának szólítanak. A középiskolában még csak Bródy Sándor író névrokona voltam, ezért a Sándor becenevet kaptam. Családi körben mindig a második nevemet használtuk, ami a Kristóf. Ezt sokan becézik Krisinek is. Ez utóbbit némelyek Pistinek hallották, így a Pisti név is rám ragadt. Átmenetileg az iskolában Pityunak is szólítottak. A Jánost kevesen használják. Bródynak is szoktak még hívni. A párom pedig mostanában Rigó Jancsinak szólít. Mert rigolyás vagyok…  

Bródy János és családja – Máté imád zenélni Fotó: Sanoma Archív / Gálos Samu Mihály

A korral jár, mondhatnánk. De nem tűnik annak az idős, rigolyás embernek, ráadásul egészen fiatal apuka is. A legkisebb gyereke még csak hétéves.
– És úgy tűnik, ő is zenei érdeklődésű. Máté imád zenélni. Mind a négy gyerekemben van valami belőlem, és abból, amivel én szeretek/szerettem foglalkozni. Máté most éppen zongorázni tanul.

Ezek szerint le sem tagadhatja a gyerekeit.
– Egyáltalán nem. De a régi bölcselet amúgy is úgy tartja: szeresd a feleséged gyerekeit, mert könnyen lehet, hogy a tieid is köztük vannak.

Nem volt merészség a mai világban 58 évesen gyereket vállalni?
– Egyedül nem vállaltam volna.  De úgy tűnik, hogy nem vagyok egyedül ezzel. A férfiaknál és a nőknél is kitolódott a határ, amikor még gyereket vállalnak. Némi iróniával mondhatnám, hogy amikor a nagyobbik lányomat megkérdeztem arról, mikorra várható az unoka, felháborodva azt mondta, hogy ne csináljak neki programot, ha nagyon kell egy unoka, gyártsam le magamnak. Egyébként igaz az, hogy teljesen más a viszonya a gyerekhez egy fiatal apának, mint az idősebbnek. Teljesen másképp tud figyelni a gyerekre az a férfi, aki már a kenyere javát megette, ezért kevesebbet foglalkozik a karrierrel, a munkával.

Karrier – ősszel, tíz év után új albumot ad ki. Miért a szünet, mostanra ért csak meg a mondanivaló?
– Szomorúan tapasztalom, hogy a lemezgyártás, mint olyan, nagy válságban van. Ennek alapvetően az az oka, hogy az újabb generációk zenehallgatási szokásai már nem kötődnek a hanghordozókhoz. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, aki szerette fizikálisan a kezébe venni a korongot, megnézni a borítót, gyűjteni a lemezeket. De látom a tendenciát és tudom, hogy az albumok lassan elkopnak. Éppen ezért az élő fellépések, a koncertek lényegesen jelentősebbé váltak. Ez kedvez az olyan típusú előadóknak, mint én is, akik szeretnek mindenféle technikai segítség nélkül fellépni. Én a legtöbbször egy szál gitárral koncertezem. Írtam az évek folyamán új dalokat, és ezeket el is kezdtem a fellépéseken játszani. Hogy én lemezt készítek, váratlanul jött: az a megtiszteltetés ért, hogy az EMI felkért egy új korong készítésére, emellett pedig úgy döntöttek, hogy a régi lemezeimet kiadják digitálisan felújított változatban.

Milyen lesz az őszi lemez?
– Egy úgynevezett „koncept” lemez lesz, amelynek a gondolatvilág a deja vu  érzése köré csoportosul. A köré az érzés köré, amikor az ember úgy érzi, hogy ami éppen most történik, az már egyszer megtörtént vele.

Fotó: Sanoma Archív / Schumy Csaba

Tehát mint annak idején az Illés zenekarnál… Akkor a dalok a társadalmi helyzetre utaltak…
– Látom, tágítod az asszociációs kört. De igen, igazad van. A tudományos matematikusok ismerik a Kondratyev-elvet, amely azt mondja, hogy a világban a ciklusok 40-50 évenként megismétlődnek. Apámmal beszélgetve ezt a társadalmi folyamatokra is valószínűsítettük.

Befolyásolja a zenészi viszonyokat a politika?
– Valószínűleg kifejti áldatlan hatását, de azokban a szakmai körökben, akiket én ismerek, a szakmai összetartás erősebb a politikánál. Nem minden kollégámról tudom, hogy milyen politikai oldallal rokonszenvez. De van olyan nagyon jó kollégám is, akivel politikai kérdésekben nem értünk egyet. Az is kétségtelen, hogy Szörényi Leventével a konfliktusainkat a politikai nézetkülönbségek okozták. Ezt a viszonyt nem is sikerült rendezni. A konfliktusok megvannak, annyi változott, hogy időközben mindketten öreg bölcsek lettünk, és a kölcsönös elfogadás már működik.

Karrierjének talán legsikeresebb műve mégis Szörényi Leventéhez kötődik. Ez az István, a király.
– Örülök, hogy ez a mű szóba került. A megalkotása idejében mind a ketten a legjobb formában voltunk tehetség és szakmai tudás tekintetében is. Ebben a darabban egy olyan konfliktust sikerült vázolni, amely a mű születése idején is releváns volt, de ugyanúgy érvényes ma is. Ez pedig nem más, mint az, hogy nem csak egy igazság létezik. Más eredményekre jutunk, ha az érzelmeinket követjük, és megint mást hoz, ha az értelmünket. Éleződik benne az, hogy milyen tragikus, amikor a haza és a haladás egymás ellen feszülnek, nem pedig egymással együttműködve alkotnak egységet. Országunk történetének legszebb időszakai azok voltak, amikor a kettő egymást tudta segíteni.